17.

17. fejezet


Borzalmas érzés volt látni Choi-t ilyen állapotban, rengeteg cső lógott ki belőle és olyan ijesztően nézett ki nyakmerevítővel. Dong Woon-nal már délután óta itt ültünk vele, közben apám és Ha Ni is benn voltak, de szegénynek el kellett mennie egy kis időre, így megkérte, hogy maradjunk addig a férjével. Kinn már sötétedett, úgyhogy nem csoda hogy elkezdtem egy kicsit álmosodni. Seung Joon-nal megbeszéltük, hogy mi történt, így nem szúrhat le minket azért, mert csak így elrohantunk. Sajnos most miattunk leállt az egész fotózás, úgyhogy Dong Woon részét majd máskor vesszük fel. Nagyon sajnáltam...ha apámmal ilyesmi történne, abba biztosan hogy belebetegednék. Csodáltam, hogy kibírta sírás nélkül. Vagy...lehet el kéne mennem, hogy kiadhassa magából? Vannak olyan emberek, akik nem tudnak más előtt sírni, és a fiúk főleg ilyenek...
De bármennyire is magukra akartam hagyni őket, nem ment, mert a fejem hirtelen annyira elnehezedett, hogy azt hiszem el is aludtam abban a minutumban.
°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°***********************************°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°
Némán sirattam apámat, aki kómában feküdt a korházi ágyon. Először észre sem vettem, hogy Seo Ah feje huppant le apám combja mellé. Most komolyan, hogy tud, ilyen helyzetben és pozícióban elaludni?
Fel kellett volna ébresztenem, és megmondani neki, hogy menjen haza aludni, de nem volt szívem hozzá, úgy kipurcant, mint egy viziló.
Így inkább fogtam a dzsekimet és a hátára terítettem. Jézus, ha valaki ezt most látná, odalenne az imidzsem, az biztos. De jelenleg ez volt a legkisebb problémám. Bárcsak ne lenne most minden ilyen bonyolult! - sóhajtottam. Valami mindig közbe jön, ha éppen kezd visszasiklani az életem, akkor biztos, hogy jön valami ami újra kibillent.
°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°***********************°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°
Kora reggel, mikor felébredtem meglepődötten néztem magam elé. Aigoo! Elaludtam ülve, és miért van a hátamon egy fekete bőrkabát?
- Omo! - kaptam a fejem Dong Woon felé, aki éppen az igazak álmát aludta, olyan pózban, mint én. Néhány percig csak nézni tudtam, hosszú szempilláit, arcába lógó haját és szép száját. Akár egy angyal! - gondoltam.
A kabátját visszaterítettem rá, hogy meg ne fázzon.  - Hihi. - kuncogtam haloványan. - Milyen édes, mikor kedves és nem cinikus. Ha ezen változtatna, akkor már tökéletes lenne...


- Mi történt, jól van Woonie apja? - szaladt oda hozzám Mir, mikor hazaértem. Megráztam a fejem.
- Kómában van.
- Basszus. - káromkodott Cheon Doong.
- Jézusom. - csatlakozott Yong Hwa is.
- Woonie még benn maradt?
- Igen, szerintem ma haza sem jön.
- Meg is értem.
- A rohadt életbe, mit csinált az öreg? - háborgott tovább Cheon Doong.
- Nem az ő hibája volt. Állítólag valaki jóval a megengedettnél nagyobb sebességgel haladt a kanyarban, ő pedig nem látta be. - mondtam.
- És te jól vagy? - kérdezte Yong Hwa, mire rábólintottam. - Bár elég fáradt vagyok, úgyhogy most megyek, csinálok valami kaját és beviszem a korházba, aztán jövök vissza aludni.


Mir és Cheon Doong felajánlotta, hogy beviszik az ételt Dong Woon-nak, így végül ott maradtam Yong Hwa-val. Csinált nekem teát és közben jókat beszélgettünk. Olyan megnyugtató volt vele cseverészni, hogy észre sem vettem hogy ismét besötétedett.
- Na és mióta szereted? - tette fel hirtelen a kérdést.
- A kesudiót? - nem igazán értettem, hogy miről beszél, így automatikusan visszatértem az előző témára. A franc se gondolta volna, hogy teljesen másról kérdezett...
- Ha te így becézed őt, akkor igen. - kuncogott. - De...hogyan lett Dong Woon-ból kesudió?
- Höh? - idegességemben rágni kezdtem a szám szélét, és próbáltam valami kifogást találni. De ehelyett inkább felpattantam és átlátszó módon azt hazudtam, hogy álmos vagyok és megyek aludni.
De hát mégis hogyan beszélhettem volna a szívproblémáimról, egy szinte idegen embernek? Bár mostanra már elég közel kerültünk egymáshoz a srácokkal, de mégis csak fiúk és mellesleg Dong Woon társai. De azt nem gondoltam volna, hog ennyire látszik rajtam!


Már este tíz volt, de én még mindig az ágyamban ültem és gondolkodtam. Vajon mi lehet most Dong Woon-nal? Megette már az ételt, amit küldtem neki? Jobban van már?
- Ách, Seo Ah állítsd le magad! Nagy fiú már, meg tudja oldani a dolgait!
Mivel semmi sem ringatott álomban, fogtam magam és kimentem a teraszra. Csak akkor torpantam meg, mikor már kiléptem és becsuktam magam után az erkélyajtót. Dong Woon ült a lépcsőn, előrehajtott fejjel és szipogó hangot adott ki.
- Omo! - csúszott ki a számon, mire Ő lassan hátra nézett. A szemei pirosak voltak, arca nedves, haja össze-vissza állt. Úgy nézett ki, mint akit agyon gyötörtek.
Akkor és ott, nem érdekelt hogy hányszor bántott meg, hogy hányszor égetett le, hogy hányszor tápláltam iránta hamis reményeket, mert ő akkor úgy tett, mintha érdekelném, csak azt tudtam hogy meg kell vigasztalnom. Az embernek szüksége van ilyenkor egy támaszra.
Odasétáltam, és leültem mellé, majd gondolkodás nélkül a hátára tettem a kezem és simogatni kezdtem.
- Sajnálom. - motyogtam halkan. - De ne félj, biztosan felépül majd. Fel kell épülnie...
- Úgy érzem, hogy rohadt szerencsétlen vagyok. - nézett maga elé lefagyva. - Ha sikerül valami, utána más tuti hogy keresztbe tesz.
- Ezt lehet, hogy most így éled meg, de...én tapasztalatból tudom, hogy a rossz dolgok után jó történik. És ha most valamit balsorsként élsz meg...
- Tapasztalatból tudod? - nézett bele a szemembe. - Történt már veled olyasmi, mint ez?
- Nem, viszont ne felejtsd el, hogy én egyáltalán nem is ismertem az anyámat, mivel elhagyott, miután megszülettem. Megszült és lepasszolt apámnak, majd ő folytatta tovább az életét, teljes mértékben kitörölve belőle engem. Lehet, hogy kicsi voltam, de te fel tudod fogni ezt az érzést? Nem hinném... - hadartam idegesen, mivel zavart, hogy nem bízik bennem, és azt hiszi, hogy az én életem leányálom.
- Bocs.
- Semmi baj. Megértem.
- Fogalmam sincsen, hogy miért vagyok mindenkivel ilyen, mikor eddig az életem zökkenőmentesen alakult...
- Anyukád azt mondta, hogy az általános iskolában kiutáltak...
- Anyám és a lepcses szája. - sóhajtozott. - De igen, az egy nagyon nehéz időszak volt. Utána viszont a ló túloldalára estem. Sosem találtam meg az egyensúlyt. Sok mindenki bántottam a szavaimmal. Főleg Téged. Nem is értem, hogyan tudsz még mellettem ülni, és vigasztalni! - motyogta alig hallhatóan, majd ismét rám nézett, és a szeméből újra legördült egy könnycsepp. Ez épp elég volt ahhoz, hogy én is elkezdjek sírni.

- Ne sírj már! - töröltem le Dong Woon könnyeit nevetve. - Ne sírj, mert akkor én is sírok. - azt hiszem ezzel konkrétan be is vallottam az érzelmeim. Hosszú ideig Dong Woon csak bámult, bámult és bámult, majd lassan elkezdett közeledni a fejével. Én hagytam és vártam, majd én is lehunytam a szemem. Amikor meleg, puha szája hozzáért az enyémhez, úgy éreztem magam, mint aki konnektorba nyúlt, libabőrös lettem és teljesen megfeledkeztem önmagamról. Ez most vajon valódi? Nem csak átverés? Nem fog pár másodperc múlva elhúzódni és a képembe vigyorogni, hogy 'maerong'?
Később ezek a kételkedő kérdések mind kiröpültek a fejemből, mivel Dong Woon egyre hevesebben csókolt. Majd hirtelen, de finoman elhúzódott, közben végig engem nézett, egyenesen bele a szemembe, majd megeresztett egy apró félmosolyt. Jajj ne, ez ugye nem AZ?
- Tudod mióta vártam erre? - most már mosolygott, szája a füléig ért, majd szégyenlősen elfordult.
- Mióta? - kíváncsiskodtam.
- Khm...kábé, amióta majdnem megvertél az automatánál... - nevetett.
- Eh? - kérdeztem zavarodottan.
- Jól hallottad...
- Az biztos, csak a felfogással vannak némi problémák... Te....Ya!!!! Nem mondod, hogy direkt kínoztál???? - jó nagyot löktem rajta, mire csak tovább kuncogott.
- Olyan izgalmas volt, nem hagyhattam ki. Azóta éreztem úgy, hogy élek. Te nem is tudod, hogy mi minden újat tanultam.
- Cöh. Ez hihetetlen... tudod hogy.... áááá, mindegy! Te... legszívesebben megtépnélek de akkor még botrányosabban néznél ki, mint most. - szidtam magamból kivetkőzve.
- Micsoda??? - tettette a felháborodottat, majd elkezdett csiklandozni.
- Á, ne! Ez csikíz! Dong Woon-ah...juuuuj, neee! - nevettem, majd lehajoltam és ő kihasználta az alkalmaz és a fejemet a combjára nyomta.
- Ja, szóval hogy ezt akartad elérni! - néztem fel rá.
- Tudod, hogy mindig vannak mögöttes szándékaim. Ravasz vagyok. - mondta, majd nyomott egy gyors puszit a számra, amitől ismét elaléltam. Még ez a kevés is így kikészít!
- Ya! - húztam le a fejét, így a szám a füléhez ért. - Nem feledkezhetnénk meg mindenről, és csak néznénk a csillagokat? Hm?
- Óhajod parancs. - vigyorgott, majd felkapott és elvitt a napozóágyakhoz. Lefeküdt a kétszemélyesre és magához húzott. Olyan furcsa érzés volt, kimondhatatlanul boldog voltam. Majdnem kiugrottam a bőrömből.
- Ách, de kényelmes. - mondta merengve. - Nézd, az ott nem egy lóhere? - mutatott a csillagos égboltra.
- Mi? De...hasonlít. És...az ott arrébb nem egy bőrönd?
- Úgy érzem, hogy körbe vesznek szerencsecsomagok...
- Blööö. - kidugtam a nyelvem. - Mire is mennél nélkülem...
- Hm...nem sokra...
- Hyung? - Mir hangja úgy ugrasztott szét minket, amint ha valami meteor csapódott volna közénk.
- Te..te..tessék?