17.

17. fejezet


Borzalmas érzés volt látni Choi-t ilyen állapotban, rengeteg cső lógott ki belőle és olyan ijesztően nézett ki nyakmerevítővel. Dong Woon-nal már délután óta itt ültünk vele, közben apám és Ha Ni is benn voltak, de szegénynek el kellett mennie egy kis időre, így megkérte, hogy maradjunk addig a férjével. Kinn már sötétedett, úgyhogy nem csoda hogy elkezdtem egy kicsit álmosodni. Seung Joon-nal megbeszéltük, hogy mi történt, így nem szúrhat le minket azért, mert csak így elrohantunk. Sajnos most miattunk leállt az egész fotózás, úgyhogy Dong Woon részét majd máskor vesszük fel. Nagyon sajnáltam...ha apámmal ilyesmi történne, abba biztosan hogy belebetegednék. Csodáltam, hogy kibírta sírás nélkül. Vagy...lehet el kéne mennem, hogy kiadhassa magából? Vannak olyan emberek, akik nem tudnak más előtt sírni, és a fiúk főleg ilyenek...
De bármennyire is magukra akartam hagyni őket, nem ment, mert a fejem hirtelen annyira elnehezedett, hogy azt hiszem el is aludtam abban a minutumban.
°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°***********************************°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°
Némán sirattam apámat, aki kómában feküdt a korházi ágyon. Először észre sem vettem, hogy Seo Ah feje huppant le apám combja mellé. Most komolyan, hogy tud, ilyen helyzetben és pozícióban elaludni?
Fel kellett volna ébresztenem, és megmondani neki, hogy menjen haza aludni, de nem volt szívem hozzá, úgy kipurcant, mint egy viziló.
Így inkább fogtam a dzsekimet és a hátára terítettem. Jézus, ha valaki ezt most látná, odalenne az imidzsem, az biztos. De jelenleg ez volt a legkisebb problémám. Bárcsak ne lenne most minden ilyen bonyolult! - sóhajtottam. Valami mindig közbe jön, ha éppen kezd visszasiklani az életem, akkor biztos, hogy jön valami ami újra kibillent.
°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°***********************°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°
Kora reggel, mikor felébredtem meglepődötten néztem magam elé. Aigoo! Elaludtam ülve, és miért van a hátamon egy fekete bőrkabát?
- Omo! - kaptam a fejem Dong Woon felé, aki éppen az igazak álmát aludta, olyan pózban, mint én. Néhány percig csak nézni tudtam, hosszú szempilláit, arcába lógó haját és szép száját. Akár egy angyal! - gondoltam.
A kabátját visszaterítettem rá, hogy meg ne fázzon.  - Hihi. - kuncogtam haloványan. - Milyen édes, mikor kedves és nem cinikus. Ha ezen változtatna, akkor már tökéletes lenne...


- Mi történt, jól van Woonie apja? - szaladt oda hozzám Mir, mikor hazaértem. Megráztam a fejem.
- Kómában van.
- Basszus. - káromkodott Cheon Doong.
- Jézusom. - csatlakozott Yong Hwa is.
- Woonie még benn maradt?
- Igen, szerintem ma haza sem jön.
- Meg is értem.
- A rohadt életbe, mit csinált az öreg? - háborgott tovább Cheon Doong.
- Nem az ő hibája volt. Állítólag valaki jóval a megengedettnél nagyobb sebességgel haladt a kanyarban, ő pedig nem látta be. - mondtam.
- És te jól vagy? - kérdezte Yong Hwa, mire rábólintottam. - Bár elég fáradt vagyok, úgyhogy most megyek, csinálok valami kaját és beviszem a korházba, aztán jövök vissza aludni.


Mir és Cheon Doong felajánlotta, hogy beviszik az ételt Dong Woon-nak, így végül ott maradtam Yong Hwa-val. Csinált nekem teát és közben jókat beszélgettünk. Olyan megnyugtató volt vele cseverészni, hogy észre sem vettem hogy ismét besötétedett.
- Na és mióta szereted? - tette fel hirtelen a kérdést.
- A kesudiót? - nem igazán értettem, hogy miről beszél, így automatikusan visszatértem az előző témára. A franc se gondolta volna, hogy teljesen másról kérdezett...
- Ha te így becézed őt, akkor igen. - kuncogott. - De...hogyan lett Dong Woon-ból kesudió?
- Höh? - idegességemben rágni kezdtem a szám szélét, és próbáltam valami kifogást találni. De ehelyett inkább felpattantam és átlátszó módon azt hazudtam, hogy álmos vagyok és megyek aludni.
De hát mégis hogyan beszélhettem volna a szívproblémáimról, egy szinte idegen embernek? Bár mostanra már elég közel kerültünk egymáshoz a srácokkal, de mégis csak fiúk és mellesleg Dong Woon társai. De azt nem gondoltam volna, hog ennyire látszik rajtam!


Már este tíz volt, de én még mindig az ágyamban ültem és gondolkodtam. Vajon mi lehet most Dong Woon-nal? Megette már az ételt, amit küldtem neki? Jobban van már?
- Ách, Seo Ah állítsd le magad! Nagy fiú már, meg tudja oldani a dolgait!
Mivel semmi sem ringatott álomban, fogtam magam és kimentem a teraszra. Csak akkor torpantam meg, mikor már kiléptem és becsuktam magam után az erkélyajtót. Dong Woon ült a lépcsőn, előrehajtott fejjel és szipogó hangot adott ki.
- Omo! - csúszott ki a számon, mire Ő lassan hátra nézett. A szemei pirosak voltak, arca nedves, haja össze-vissza állt. Úgy nézett ki, mint akit agyon gyötörtek.
Akkor és ott, nem érdekelt hogy hányszor bántott meg, hogy hányszor égetett le, hogy hányszor tápláltam iránta hamis reményeket, mert ő akkor úgy tett, mintha érdekelném, csak azt tudtam hogy meg kell vigasztalnom. Az embernek szüksége van ilyenkor egy támaszra.
Odasétáltam, és leültem mellé, majd gondolkodás nélkül a hátára tettem a kezem és simogatni kezdtem.
- Sajnálom. - motyogtam halkan. - De ne félj, biztosan felépül majd. Fel kell épülnie...
- Úgy érzem, hogy rohadt szerencsétlen vagyok. - nézett maga elé lefagyva. - Ha sikerül valami, utána más tuti hogy keresztbe tesz.
- Ezt lehet, hogy most így éled meg, de...én tapasztalatból tudom, hogy a rossz dolgok után jó történik. És ha most valamit balsorsként élsz meg...
- Tapasztalatból tudod? - nézett bele a szemembe. - Történt már veled olyasmi, mint ez?
- Nem, viszont ne felejtsd el, hogy én egyáltalán nem is ismertem az anyámat, mivel elhagyott, miután megszülettem. Megszült és lepasszolt apámnak, majd ő folytatta tovább az életét, teljes mértékben kitörölve belőle engem. Lehet, hogy kicsi voltam, de te fel tudod fogni ezt az érzést? Nem hinném... - hadartam idegesen, mivel zavart, hogy nem bízik bennem, és azt hiszi, hogy az én életem leányálom.
- Bocs.
- Semmi baj. Megértem.
- Fogalmam sincsen, hogy miért vagyok mindenkivel ilyen, mikor eddig az életem zökkenőmentesen alakult...
- Anyukád azt mondta, hogy az általános iskolában kiutáltak...
- Anyám és a lepcses szája. - sóhajtozott. - De igen, az egy nagyon nehéz időszak volt. Utána viszont a ló túloldalára estem. Sosem találtam meg az egyensúlyt. Sok mindenki bántottam a szavaimmal. Főleg Téged. Nem is értem, hogyan tudsz még mellettem ülni, és vigasztalni! - motyogta alig hallhatóan, majd ismét rám nézett, és a szeméből újra legördült egy könnycsepp. Ez épp elég volt ahhoz, hogy én is elkezdjek sírni.

- Ne sírj már! - töröltem le Dong Woon könnyeit nevetve. - Ne sírj, mert akkor én is sírok. - azt hiszem ezzel konkrétan be is vallottam az érzelmeim. Hosszú ideig Dong Woon csak bámult, bámult és bámult, majd lassan elkezdett közeledni a fejével. Én hagytam és vártam, majd én is lehunytam a szemem. Amikor meleg, puha szája hozzáért az enyémhez, úgy éreztem magam, mint aki konnektorba nyúlt, libabőrös lettem és teljesen megfeledkeztem önmagamról. Ez most vajon valódi? Nem csak átverés? Nem fog pár másodperc múlva elhúzódni és a képembe vigyorogni, hogy 'maerong'?
Később ezek a kételkedő kérdések mind kiröpültek a fejemből, mivel Dong Woon egyre hevesebben csókolt. Majd hirtelen, de finoman elhúzódott, közben végig engem nézett, egyenesen bele a szemembe, majd megeresztett egy apró félmosolyt. Jajj ne, ez ugye nem AZ?
- Tudod mióta vártam erre? - most már mosolygott, szája a füléig ért, majd szégyenlősen elfordult.
- Mióta? - kíváncsiskodtam.
- Khm...kábé, amióta majdnem megvertél az automatánál... - nevetett.
- Eh? - kérdeztem zavarodottan.
- Jól hallottad...
- Az biztos, csak a felfogással vannak némi problémák... Te....Ya!!!! Nem mondod, hogy direkt kínoztál???? - jó nagyot löktem rajta, mire csak tovább kuncogott.
- Olyan izgalmas volt, nem hagyhattam ki. Azóta éreztem úgy, hogy élek. Te nem is tudod, hogy mi minden újat tanultam.
- Cöh. Ez hihetetlen... tudod hogy.... áááá, mindegy! Te... legszívesebben megtépnélek de akkor még botrányosabban néznél ki, mint most. - szidtam magamból kivetkőzve.
- Micsoda??? - tettette a felháborodottat, majd elkezdett csiklandozni.
- Á, ne! Ez csikíz! Dong Woon-ah...juuuuj, neee! - nevettem, majd lehajoltam és ő kihasználta az alkalmaz és a fejemet a combjára nyomta.
- Ja, szóval hogy ezt akartad elérni! - néztem fel rá.
- Tudod, hogy mindig vannak mögöttes szándékaim. Ravasz vagyok. - mondta, majd nyomott egy gyors puszit a számra, amitől ismét elaléltam. Még ez a kevés is így kikészít!
- Ya! - húztam le a fejét, így a szám a füléhez ért. - Nem feledkezhetnénk meg mindenről, és csak néznénk a csillagokat? Hm?
- Óhajod parancs. - vigyorgott, majd felkapott és elvitt a napozóágyakhoz. Lefeküdt a kétszemélyesre és magához húzott. Olyan furcsa érzés volt, kimondhatatlanul boldog voltam. Majdnem kiugrottam a bőrömből.
- Ách, de kényelmes. - mondta merengve. - Nézd, az ott nem egy lóhere? - mutatott a csillagos égboltra.
- Mi? De...hasonlít. És...az ott arrébb nem egy bőrönd?
- Úgy érzem, hogy körbe vesznek szerencsecsomagok...
- Blööö. - kidugtam a nyelvem. - Mire is mennél nélkülem...
- Hm...nem sokra...
- Hyung? - Mir hangja úgy ugrasztott szét minket, amint ha valami meteor csapódott volna közénk.
- Te..te..tessék?

16.

16. FEJEZET


Dong Woon-nal együtt sétáltunk a belvárosban, és szinte minden második ruhaboltba bementünk. Igyekeztem elűzni az idegességemet és a morcos grimaszokat, és én is próbáltam jól érezni magam. Meglepő módon hamar sikerült hozzászoknom a helyzethez, és egyre többet mosolyogtam. Dong Woon vagy ezerféle ruhát felpróbált, ami nagyon buli volt, mert kifogott egy olyan ruhadarabot, ami úgy állt rajta, mint tehénen a gatya, de én azt mondtam hogy remekül passzol a stílusához, mire elindult felém, és úgy tett, mintha felpofozna. A boltos nő ezért ki is dobott minket az üzletből. Jót nevettünk, majd rávett hogy én is öltözzek be valaminek egy másik boltban. Már leizzadtam, annyi göncöt kellett magamra raknom, de a végén ezen is jót nevettünk. Érdekes...most hol van az a megszokott hangulat, ami mindig uralkodik közöttünk? A piszkálódás és egymás ugratása már a múlté, vagy mi?
- Együnk egy fagyit! - ajánlotta Dong Woon.
- Te fizetsz?
- Viccelsz? Nem te vagy a menedzser?
- Szerintem neked több pénzed van, vagy lesz, mint nekem valaha is. Meg egyébként is...te ajánlottad fel. - vontam meg a vállam, majd félszegen rámosolyogtam.
Kishíján szívrohamot kaptam, amikor viszonozta. A mosolya egyszerűen gyönyörű volt. Aigoo! Biztosan sok lány rajongója lesz...- gondoltam.
- Mi az? - kérdezte.
- Tessék? - ráztam meg a fejem, hogy végre felébredjek. Ách, remélem nem vette észre, hogy őt bámultam ennyire! - Ja, semmi. Én egy epret kérek.
- Nekem is az lesz. - mondta Dong Woon a kiszolgálónak.
- Utánzol? - vontam fel a szemöldököm.
- Cöh, nem. Imádom az epret, eper mániákus vagyok. - tájékoztatott. Oh, vagy úgy!
- Oké. - motyogtam az orrom alatt.
- Üljünk le!

Minimum egy órán keresztül beszélgettünk a terveiről, arról hogyan került be a bandába, hogy milyen a kapcsolata Yong Hwa-val, akit nem ismert eddig. Végül úgy gondoltam, hogy fel kéne hoznom azt a témát, ami nagyon zavart ebben az egy évben.
- Miért nem látogattad meg a szüleidet?
Erre befejezte a fagyi evést és elmerengve elkezdte vizslatni a földet. Nem tudta, hogy mit mondjon.
- Jól vannak? - kérdezte végül.
- Ya! Szerencsédre igen! - feleltem határozottan. - De miért nem jöttél haza??? - vontam kérdőre. - Mindenkinek hiányoztál, anyukád teljesen maga alatt volt, amikor elmentél. Felfogod egyáltalán, hogy mit okoztál azzal, hogy egyszerűen így eltűntél? - csak úgy áramlottak belőlem a kérdések, de már magam is rájöttem hogy igazából nekem fájt ez annyira. Saját magamnak akartam a magyarázatot és nem Ha Ni-éknak.
- Majd bocsánatot kérek tőlük. - hajtotta le a fejét. - Nagyon sajnálom. De szükségem volt erre az időre, hogy... kitisztítsam a fejem és arra tudjak koncentrálni, amire kell. Ehhez pedig el kellett jönnöm onnan.
- Na ne mondd, hogy olyan dolog volt abban a házban, ami ennyire elvonta a figyelmedet...
Hirtelen felkapta a fejét és belenézett a szemembe. Ez...most vajon mit jelent? Miért néz rám így? Némán és meglepetten?
- Mi az? - kérdeztem végül.
- Semmi. Hagyjuk. - mondta. - Na és te is boldogtalan voltál nélkülem, mi? - ezt már vigyorogva kérdezte. Idegességemben, fogtam a fagyit és belenyomtam az orrába, majd elnevettem magam a látványán.
- Héj! Mi a... - egy pillanatig elmélázott, majd ő is rákente a fagyit az arcomra.
- Ah...gyönyörűek vagyunk! - nevettünk egyszerre. Fogtam egy szalvétát és odanyújtottam neki, majd én is letöröltem magam. Annyira filmbe illő volt ez a jelenet, annyira jól éreztem magam, de kár...hogy Dong Woon-nal voltam. Nem akartam újra azt érezni, mint régen, amikor megcsókolt és amikor zenélt nekem. Nem akartam, hogy megint csak átvágjon, és a végén elhagyjon. Féltem. Mi van ha újra beleesem a csapdájába?
- Mi bánt? - kérdezte halkan. Meglepett az érzelgőssége, mert ezt nem cinikusan kérdezte. Ekkor rájöttem, hogy az egész 'nagymenő egoista srác' csak egy álca, és valóban igaz az, amit Yuuki mondott róla. Ha valaki átlát a maszkon, akkor megpillantja a valódi énjét. De egy nagyon nagy baj volt vele...
- Kedvelem...
- Tessék? - tátotta el a száját, mire én majdnem leugrottam a székről. Jézus Isten! Komolyan hangosan kimondtam? Hülye, hülye, hülye! - szitkozódtam immáron magamban.
- Azt mondtam, hogy kedvelem az epret...én is. - próbáltam kimagyarázni magam, és látszólag sikerült is, mert Dong Woon nem feszegette tovább a témát.
- Na menjünk a szökőkúthoz. - állt fel az asztaltól.
- De..nem kéne vissza menni? Seung Joon és a többiek biztosan keresnek minket...
- Írtam sms-t Cheon Doong-nak. Minden rendben. Na menjünk! - ismét megragadta a kezem és egészen a szökőkútig így mentünk, majd leültünk az egyik kiálló kőre.

- Na és neked mik a terveid? - tette fel a kérdést.
- Arra gondoltam, hogy kimehetnék egy évre külföldre. Jót tenne.
- Miért gondolod?
- Csak mert...kell a tapasztalat. Na meg...nem csak neked kéne relaxálnod és kitisztítanod az elméd.- mosolyogtam. - Ki tudja, talán rám talál a szerelem...kapok egy jó állást... - Te jó ég, miről fecsegek én itt? Mi a fészkes frásznak öntöm ki a szívemet Dong Woon-nak? Ach, ma nagyon nem tudom kontrollálni magam.
- Cöh. - ő csak ennyit fűzött hozzá. Jellemző...
- Mind egy. - hagytam annyiban. - Na és te mit fogsz kezdeni a tengernyi női rajongóddal? Lesz majd miből válogatni, az biztos...
- Nem fogok összejönni rajongókkal. - mondta gyorsan, majd lopva rám nézett.
- Miért nem?
- Mert nem kezdenék mindent előről... - fújta ki a levegőt hangosan. - Nem bírnám tovább. Nagyon megerőltető.
- Mi mindent? - kérdeztem kíváncsian.
- Ők nem fognak igazából megismerni. A másik pedig, hogy...egyikben sem tudnék megbízni.
- Ja, értem. Nem tudhatod sosem, hogy mit gondolnak igazából. Hogy nem-e csak a hírneved miatt vannak veled... - bólogattam hevesen. - Ezt nagyon meg tudom érteni.
- Most miért?
- Hm?
- Most miért tudsz megérteni? - kérdezte bensőségesen. - Eddig miért nem tudtál?
Megköszörültem a torkom, majd kissé idegesen válaszoltam.
- Nem igazán értem...hogy miről beszélsz...most...
- Arról, hogy... - elrugaszkodott a kőtől, majd elém állt. Fogalmam sem volt, hogy mit akart mondani, de lényegtelen is volt, hiszen a telefonom félbeszakította a mondandóját. Kénytelen voltam felvenni, mert Seung Joon volt az.
- Hallo! - mondtam.
- Ya,Seo Ah! Hol vagytok? Miért nem vagytok már itt a házban? Légy szíves azonnal gyertek!
- Bocsánat, már is ott vagyunk! - morogtam, majd letettem a telefont és Dong Woon-ra néztem. - Úgy tűnik, hogy nem kapták meg az sms-ed. Mennünk kell, eléggé ki vannak akadva, hogy csak úgy leléptünk!
- Akkor nyomás! - fújtatott, majd elindultunk mindketten a ház felé.


- Srácok, mégis mit képzeltetek? - kért számon minket Seung Joon. - Éppen munka közepén voltunk, ti pedig eltűntök.
Nagyon idegesnek látszott, féltem hogy emiatt a kis kaland miatt elveszíthetem az állásom, Dong Woon pedig nem lesz teljes jogú tag, és ezentúl nem fognak megbízni benne. Az pedig tönkre tenné az álmait, és részben az én hibám lenne.
- Sajnáljuk. - hajoltam meg. - Többet nem fordul elő.
- Remélem is. Seo Ah... nem csinálhatod ezt többet. Te a menedzserük vagy, nem pedig a játszótársuk.
- Értettem.
- Az én hibám volt, én hívtam el. - lépett közbe Dong Woon határozottan, mire minden szempár rá szegeződött. - Ő nem tehet róla. Azt hazudtam neki, hogy el kell intéznie valamit nekem. Teljes mértékben én vagyok a hibás.
- Ya! - bökdöstem oldalba. - Hagyjad abba!
Pár percig néma csend telepedett közénk, Seung Joon is próbálta megemészteni a hallottakat, YongHwa ide-oda kapkodta a szemét, Cheon Doong elvigyorodott, Mir pedig értetlenül bámult.
- Rendben. Most menjetek aludni, holnap nehéz nap lesz! Kora reggel kelés! - mondta Seung Joon, majd megfordult és kiment a házból. Ott maradtunk ugyan olyan pózban, egészen addig, míg Dong Woon szó nélkül fogta magát és se bu, se bá felment az emeletre.
Mondanom sem kell, egész este nem tudtam aludni, folyton csak a Dong Woon-nal eltöltött idők jutottak az eszembe, jóformán másra sem tudtam gondolni, csak rá. Aigoo!!!


Reggel, karikás szemekkel tántorogtam le reggelizni. A fiúk már ott vártak, Yong Hwa még tojásrántottát is készített nekem.
- Oh, nem kellett volna. Köszönöm. - hálálkodtam. Jéé, milyen gondoskodó! - Mázlista lesz az a lány, aki majd feleségül megy hozzád.
- Cöh. A talpát nem akarod lenyalni? - szólalt meg morcosan Dong Woon. Sejthettem volna! Másnap újra visszatér a rideg, bunkó önmaga. A tegnapi csak egy kis kilengés volt.
- Tessék? Hogy mondod? - pattantam fel csodálkozva. - Mi a bajod van azzal, ha megköszönöm??? - szinte már kiabáltam.
- Seo Ah...nyugi... - suttogta Mir.
- Olyan átlátszó vagy! - jött közelebb hozzám Dong Woon. Így már egymás képébe ordibáltunk. - 'Mázlista lesz az aki hozzád megy!' Oh!
- Tudod, nem mindenki olyan bunkó, mint egyesek! Ha az ember kedves, az nem azt jelenti, hogy nyalizik! Csak megköszöntem, az Istenért!!!
- Én vagyok a bunkó?
- Dong Woon...nem kéne ilyen féltékenynek lenned. - kuncogott Cheon Doong. - Végülis ez csak egy 'köszönöm' a tojásrántottáért.
- Micsoda? Már te is ellenem vagy? Háh, cöhh...komolyan... - visszatartott dühhel, ott hagyott minket és feltrappolt a lépcsőn.
- Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni? - kérdezte Yong Hwa.
- Én komolyan nem értem ezt... - motyogott teli szájjal Mir. Tök aranyos volt, el is mosolyodtam volna rajta, ha nem lett volna fenn a pumpám.
- Dong Woon így védi meg a dolgait... - Cheon Doong nem nekem, hanem a többieknek intézte a szavait, viszont látszott, hogy rólam van szó. De nem foglalkoztam vele, leültem és megettem a finom reggelit.

Sietve, így is késve érkeztünk meg a fotózásra. Nekem és még pár sminkes lánnyal kellett megcsinálnunk a fiúk sminkjeit, plusz nekem még ki is kellett választanom a ruhákat. Szerencsére egy másik lány, aki elég csinos volt ahhoz, hogy rábízhassam a stylistkodást, segített kiválasztani Mir-nek és Cheon Doong-nak a megfelelő cuccokat. Yong Hwa ő maga akarta, mert mikor megérkezett rögtön ki is szúrt egy fekete bőrnadrágot és egy fehér mellényt. Dong Woon-nal viszont már nehezebb dolgom volt. A francba! Ennek az embernek úgyis minden jól áll, még ha kimenne skót szoknyában, ő még abban is remekül festene! Franc essen belé!
- Na és ez? - kérdeztem felmutatva egy olyan bőrgatyát, mint amit Yong Hwa is viselt.
- Nem az én ízlésem! - hányta oda. - Mellesleg Yong Hwa-n is ilyen van.
- Oké. - hagytam rá. - Na és ez?
A fehér csőgatya és a fekete szögecses bőrzseki nagyon jól állhat rajta. - gondoltam. Főleg egy kalappal együtt. - Na? - kérdeztem boldogan.
- Hm... - közelebb jött és jobban szemügyre vette a szettet. - Ez nem rossz. - kikapta a kezemből, és elment az öltözőbe. Mikor készen volt, és kijött, kis híján lementem hídba a látványától. Te Jézus Máris Szent József! Hogyan lehet valaki ilyen szívdöglesztő???
- Pont passzol hozzám ugye? - forgott körbe. Hát az biztos!!!
- Ja. - köhögtem.
- Omo! Lejött egy szög róla. - kezdte el piszkálni a kabátot. Olyan volt így, mint egy édes kisgyerek, aki meg van lepődve azon, ha valami nem úgy van, mint ahogyan azt ő elképzelte.
- Várj! Majd én, mert csak jobban tönkreteszed! - szaladtam oda, a kalappal együtt. - Ezzel még jobb!
Magam sem tudom, hogy miért nem adtam csak oda neki a kalapot, miért kellett nekem a fejére tennem. Mikor elkezdtem 'megszerelni' a bőrdzsekit, nagyon közel éreztem magamhoz. Még rá is tett egy lapáttal azzal, hogy lehajtotta a fejét és ő is figyelte, hogy mit csinálok. Nagyon kínos volt a helyzet, rohadtul zavarban voltam a közelségétől. Mikor végeztem, és sikerült visszatennem a szögecset, felnéztem és majdnem elfolytam. Dong Woon érzékien belebámult a szemeimbe, amitől én nem hogy mozdulni, de még lélegezni sem tudtam. Fogva tartott a pillantása és legszívesebben sosem akartam volna levenni róla a szemem. Jézus!
Miért közeledik a feje??? Ugye nem...
- Te jössz Dong Woon! - Yong Hwa most már másodszorra szakított félbe minket, amiért nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek vagy ideges.
Dong Woon ugyanolyan zavarodottan, mint általában eltávolodott tőlem és elindult fotózkodni.
Miközben néztem, ahogyan pózolnak a kamerának, elfogott az irigység. Milyen jó lenne szerepelni egyszer a TV-ben! Régi álmom volt, hogy egy filmben vagy akár egy klipben, de feltűnhessek a közönségnek. Bár, ha választanom kéne, inkább színész lennék, mint énekes. Milyen jó ezeknek az idoloknak, ők biztosan mindenhol megállnék a helyüket, ők erre születtek. Mint ahogyan Dong Woon is. Arra született, hogy megmutassa a tehetségét és a gyönyörű arcát. Biztos sikert fog aratni ezekkel az adottságokkal.
- Most legyetek macsók! Menő, férfias beállást. - mondta a kameramen. Cöh, jellemző! Dong Woon ebben is kitűnik. Vagy...lehet, hogy csak nekem? Komolyan ennyire bele lennék zúgva?
- Ez az! Nagyon jó! Dong Woon...kicsit gyere jobbra, úgy! Jó oké, most egy kis szünet, aztán folytatjuk!
- Jajj, ki üzent? - kaptam a zsebemhez, majd elővettem a mobilomat és megnéztem az újonnan érkezett sms-semet. Közben láttam, hogy Dong Woon is a telefonjáért nyúl, és felveszi.
"Choi-t autóbaleset érte. Nagyon súlyos, nincs eszméleténél. Gyertek be a korházba, amint tudtok! Az sem biztos, hogy túléli..." - írta apám. Annyira ledöbbentem, hogy tátott szájjal és rémült arccal néztem fel Dong Woon-ra, akinek kis híján kiesett a kezéből a mobil. Úgy rohant ki az épületből, mint akit puskából lőttek ki. Gondolkodás nélkül szaladtam utána. Istenem, kérlek add, hogy túlélje ajussi! Kérlek! - útközben eleredtek a könnyeim, de nem érdekelt akkor is erős leszek és segítek Dong Woon-nak és a családjának, amiben csak lehet. Szükségük lehet most rám.
- Dong Woon! - kiabáltam, de ő nem állt meg, átvágott a nagy tömegen, szinte átszeltük az egész várost, mire beértünk a korházba.
Dong Woon végre megállt lihegve a recepciónál és megkérdezte hol van az apja.
Én követtem őt, bár rám sem hederített.
- Dong Woon!
- Doktor Úr! Hogy van az apám? - kérdezte az orvostól.
- Legyenek erősek! - mondta elhaló hangon. - Jelenleg kómában van.
Automatikusan kaptam oda Dong Woon kezéhez, és nem érdekelt hogy eddig olyan bunkó volt, és elviselhetetlen. Most támaszt kell neki nyújtanom. Na meg persze nekem sem ártana, hiszen nagyon kedveltem Choi-t, a második apukám volt.
- Nem! - sírtam halkan. Dong Woon-ra néztem, de ő teljesen nem volt magánál. Nem akarta elhinni. Borzalmas volt így látnom, ennyire meggyötörten.

15.

15. FEJEZET


- Sunbae! Biztos, hogy muszáj odaköltöznöm? - kérdeztem a telefonban Seung Joon-tól.
- Igen. - válaszolta gondolkodás nélkül. Tsk! Hogyan fogom ezt túlélni?!
- Rendben... - fújtattam. - Akkor felveszel?
- Persze. Egy óra és ott vagyok! - azzal le is tette a telefont.
- Seo Ah?
Apám kopogtatott a szobám ajtaján.
- Igen? Gyere csak...
- Seo Ah! Jó lesz ez így? Jól leszel? - aggodalmaskodott apám. - Négy fiúval egy fedél alatt... Ráadásul a menedzser is férfi...
- Nyugalom! Minden rendben lesz. - nyugtatgattam inkább magamat, mint őt. - Hozzá kell szoknom. Egyedül azt sajnálom, hogy itt hagylak téged...
- Miattam nem kell aggódni. A munka lefoglal ...de...ugye azért sokszor jössz látogatóba?!
- Persze! Egy héten, minimum háromszor meglátogatlak titeket.
- Seo Ah! Hát Te is elmész? - futott be a szobába Ha Ni sírva. - Nem elég, hogy Dong Woon is itt hagyott minket, most te is? Mi lesz velünk, ha nem lesz gyerek a háznál?
- Jönni fogok sűrűn. Ígérem. - öleltem át Ha Ni-t.
- Magatokra hagylak kicsit. - állt fel apám halkan. - Ezeket levihetem?
- Igen, köszi.
- Mindenki elmegy ...mindenki különböző irányba... Yuuki Kínába, te egy bandához, Woonie pedig... zeneiskolába...
- Ajumma... - kezdtem. - Azt hiszem, hogy nem leszek messze Dong Woon-tól...
Mindenki úgy tudta, hogy Dong Woon zene szakra megy, az egyik leghíresebb főiskolára, de ezek szerint az iskolát otthagyta, és beállt énekesnek. Ezt eddig senki sem tudta, de úgy gondoltam hogy Ha Ni-nak el kéne mondani.
- Tessék? - engedett el hirtelen. - Tudsz valamit róla?
- Igazság szerint... - húztam a szám. - Vele fogok egy házban lakni...
- Micsoda???????? - kiabálta.
- Nem tanul. A bandájuk most fog nemsokára debütálni. Hozzájuk megyek...
- Hogy az a...! Mi?! - Ha Ni teljesen kiakadt, a szava elállt.
- Én is csak tegnap tudtam meg.
- Seo Ah, itt van Seung Joon! - kiabált fel apám.
- Omo! - felpattantam és fogtam a cókmókjaimat. - De kérlek...ne keresd! Ígérem, hogy el fogom hozni ide. Ha kell iderángatom. De nem folytathatja ezt így tovább. A szavamat adom, hogy meg fog titeket látogatni, nem úgy, mint azt az elmúlt egy évben tette. - mondtam Ha Ni-nak, aki most már a meghatódottságtól sírt.
- Olyan jó lány vagy, Seo Ah! Kérlek...puhítsd meg a mi Dong Woon-unkat. És vigyázz magadra! - nyomott egy puszit az arcomra, majd együtt lementünk Seung Joon autójához.



- Jó sok cuccod van. - jegyezte meg Yong Hwa mosolyogva, a ház előtt. - Itt a mobilod! - hajolt be az anyósülésre. - Aranyos...
- Hm? - fordultam felé. Akkor láttam meg, hogy a telefonomon lévő díszt nézegeti.
- Ez egy lóhere ...meg egy ajándék?
- Öhm... - kaptam ki a kezéből. - Igen...a lóhere a szerencse jelképe, az ajándék, az pedig a csomagot jelenti... - magyaráztam épp úgy, mint régen Dong Woon, mikor nekem adta őket. Minden este azokat nézegettem, és szinte mindig magamnál hordtam. Ez az egyetlen kézel fogható emlékem róla.
- Kaptad valakitől? - faggatózott Yong Hwa.
Egy ideig nem válaszoltam, mert nem akartam elárulni, hogy Dong Woon adta nekem. - Khm...igen. - bögtem ki végül.
- Nagyon kedvelheted azt a valakit...
Tágra nyíltak a szemeim, majd a díszeket kezdtem el babrálni.
- Hogy én? Kedvelni...mi a fene? - dadogtam össze-vissza.
- Menjünk be! - hagyta annyiban. - Későre jár, és holnap sok dolgunk van.
- Most mennem kell, de holnap kora reggel itt leszek. - mondta Seung Joon, majd beült az autójában. - Sok sikert!
- Pff, köszönöm! - horkantottam, majd Yong Hwa után bementem a házba. - Viszlát sunbae!

- Ez lesz a szobád!
- Üdv Seo Ah! - jött oda Mir is. Hogyan lehetséges az, hogy a suliban teljesen más? Egy évvel ezelőtt tuti, hogy nem figyeltem volna rá, de most jó fej volt, ami igen csak meglepett. Lehetséges, hogy félre ismertem az egész bandát? Ách, dehogy is, Bong Na Na-t biztosan nem!!!
- Nem tetszik? - kérdezte Yong Hwa.
- Micsoda? Ja, dehogyis nem! - közben azt vártam, hogy esetleg feltűnik Dong Woon is, de csak Cheon Doong jött üdvözölni.
- Jól aludd ki magad, mert holnap elkezdődik a hajsza! A debütálás nagyon közel van, sok a munka! - bízatott Cheon Doong.
- Köszi, hogy előre közlöd, mire kell számítanom. - mosolyogtam, de rögtön elkomorodtam, mikor befordult Dong Woon a sarkon.
- Csak ne hogy valami rosszul süljön el! - mondta cinikusan. - Reméljük kinőtted már a Szerencsecsomag szerepét...
Nem tudtam reagálni a piszkálódására, mert annyira lefoglalt az arca. A haja miatt kicsit másféle imidzse lett az egész fejének. Lehetséges, hogy még ennél is jobban nézzen ki? Pfff, jellemző. Ő már csak ilyen!
- Ya!!! - emeltem fel a hangom. - Látom te még mindig azt hiszed, hogy az IQ-d olyan magas. Az egód egy kicsit sem kopott az egy év alatt!
- Miért kellett volna? Remekül megvoltam vele eddig is. Csak téged zavart!
- Tsk! - fintorogtam.
- Ezek tuti bele vannak zúgva egymásba! - hallottam Mir hangját, amint Cheon Doong-nak súgja a megjegyzését. Úgy tűnik, hogy nem csak én hallottam, hanem Dong Woon is, mivel hirtelen hátrafordult és rámordult Mir-re.
Cheon Doogn csak vigyorogni tudott ezen, Yong Hwa pedig egy kicsit össze volt zavarodva.
- Ya! Mir! Azt akarod, hogy mogyorót csempésszek a tusfürdődbe? Mindenki tudja, hogy mi lesz akkor...
- Mi lesz? - Úristen, hogy lehettem ilyen ostoba!? Minek kell nekem megszólalnom ilyen helyzetben?
- Allergiás rá... - tájékoztatott Yong Hwa. - Meghal, ha a szervezetébe kerül...
- Oh, ezt jó tudni! - mondtam magamnak.
- Na gyerekek, szerintem menjünk aludni.
- Ja, szerintem is. - csatlakozott Cheon Doong.
- Nagyon álmos vagyok! - nyújtózkodott Mir. - Hyung, jobb ha te is mész! - veregette meg Dong Woon vállát, aki idegesítően szugerált engem a szemeivel.
- Jó éjt! - mondtam gyorsan, de mielőtt becsukhattam volna az ajtót, Dong Woon lába ott termett, ezzel megakadályozva ezt.
- Omo! Mi? - néztem fel rá.
- Holnap...készülj úgy, hogy teljesítened kell nekem egy feladatot. El fog tartani egy kis ideig, de neked kell gondoskodni róla. Menni fog? - kérdezte gúnyosan.
- Tsk. Menedzser asszisztens vagyok, és nem csicska.
- Az majdnem ugyan az.
- Cöh..komolyan...te semmit nem változtál!!! - böktem meg a mellkasát mérgesen.
- Szerintem te sem... - jött közelebb, amitől kénytelen voltam kicsit hátrálni, mert féltem tőle. Féltem, hogy ha nagyon közel kerül hozzám, akkor zavarban leszek.
De ő csak megeresztett egy öntelt félmosolyt, majd fogta magát és elsétált.
- Aigoo! Ez még mindig ugyan olyan tuskó!


- Seo Ah! Ébresztő! - kopogott hangosan az ajtómon Mir. Legalábbis azt hiszem, hogy ő volt az. Úgy pattantam ki az ágyból, mint akinek a valagába szúrtak egy tűt.
- Aigoo! Elaludtam! - gyorsan kirohantam a szobából, de mikor kiléptem Mir szinte rám esett, mivel ő meg pont be akart jönni.
- Omo! - nyögte, majd leült a padlóra. - Mi történt? - kérdezte csodálkozva, de én már nem tudtam válaszolni neki, egyenest a fürdő felé vettem az irányt. Csak egy baj volt...
Mikor benyitottam, Yong Hwa épp akkor lépett ki a fürdőkádból, és egy száll törülközőben szambázott végig, mikor meglátta hogy ott vagyok.
- Szent Isten! - kiabáltam, majd kiszaladtam.
Dejó, az első napom már kész őrület. Mi jöhet még?
- Már csak Cheon Doong és én vagyunk vissza. - jött felém Dong Woon nyugodtan és mosolyogva.
- Aish! - csak ennyit mondtam. - Az a fránya telefon nem ébresztett. Pedig úgy emlékeztem, hogy beállítottam.
- Hm...most erre mit mondjak? Azt, hogy jellemző? - gúnyolódott, mire én fintorogtam egyet. Yong Hwa óvatosan kilépett a fürdőből.
- Most már bemehetsz... - kuncogta alig hallhatóan.
- Bocsánat.


- Na srácok! - csapta össze a tenyereit Seung Joon. - Ma dalfelvétel! Holnap pedig fotósorozat... felkészültetek?
- Fighting! - mondta egyszerre a négy fiú. Mind nagyon jól néztek ki, igazi idolosan. Én egy egyszerű csőnadrágot és egy inget viseltem, de mind egy is, nekem nem kellett csinosan kinéznem.
- Nagyon csinos vagy ma, Seo Ah! - bókolt Seung Joon.
- Köszönöm. - hajoltam meg félénken, majd elnéztem arra, amerre Dong Woon-ék álltak. Ő épp grimaszolva elfordult és tovább nyalta a nyalókáját. Lehetséges, hogy nem tetszik neki, ha engem dicsérnek?
- Ach, Seo Ah! Hagyd már abba! - mondogattam magamban. - Dong Woon nagyban tesz rád, csak csicskának akar!
- Holnap...hm...még nem jött meg a stylistunk, szóval el tudod vállalni a szerepet?
- Tessék?
- Holnap...be kéne állnod stylistnak. Ki kéne választani a legjobb cuccokat. Menni fog? - kérdezte Seung Joon.
- Azt hiszem. - bólintottam izgatottan de kissé idegesen. Bízom magamban, és őszintén...meg tudnám mondani, hogy mi áll jól valakin, de azért még sem vagyok profi, sőt még csak nem is ez a hivatásom. Hogyan lehet, hogy a debütálás előtt nincs itt a stylist?
- Dong Woon a következő, Cheon Doong után. - jött ki Yong Hwa a stúdióból. Dong Woon biccentett, majd eldobta a nyalókáját és rám nézett. Most rosszul látom, vagy tényleg nekem mutogat?
- Idejönnél?
Szó nélkül odaaraszoltam, majd hivatalosan megálltam mellette. Egy ideig nem mondott semmit, csak bámult. Még úgy is láttam, hogy nem néztem rá. Pff, elég feltűnően csinálja.
- Ugye nem felejtetted el a mai kis feladatunkat?
- Mit kell csinálnom? - szűrtem a fogaim közt.
- Titok. Majd miután végeztem, elmondom.
- Azt hiszed szexi vagy, mikor titkolózol? Cöh...hihetetlen, hogy azt hiszed ennyire ellenállhatatlan... - nem engedte befejezni, mert arcát az enyémbe tolta, szája nagyon közel volt az enyémhez. Úristen, mit tegyek???
- Nem hiszem, hanem tudom. - felelte cinikusan. Talán be kéne húznom neki egyet...
- Dong Woon? - Yong Hwa állt tőlünk egy méterre, és tekintete a mi helyzetünket fürkészte. Érdekes kifejezés ült ki az arcára, gyanakvó, ideges és zavarodottság keveréke. - Te jössz. - mondta halkan.
Dong Woon eltávolodott tőlem, majd lazán besétált a stúdióba.
- Minden rendben? - kérdezte Yong Hwa.
- Aha.
- Seo Ah, hoznál nekem egy kávét? Magadnak is, majd én kifizetem. - nyomott a kezembe némi aprót Seung Joon.

Mire visszaértem, Dong Woon már kijött és a többiek pedig eltűntek.
- Omo! Hol van Sunbae? - kérdeztem hangosan.
- Látom nagyon hiányzik. - jegyezte meg Dong Woon felhorkantva.
- Ne legyél féltékeny... - utánoztam az ő beszéd stílusát. - Ki fog hűlni a kávéja...
- Még hogy én? Féltékeny? Ugyan már... Tedd le, dolgunk van! - parancsolta, de én nem figyeltem rá. Kihúztam a telefonomat és tárcsáztam Seung Joon számát. Azt viszont elfelejtettem, hogy a tőle kapott telefondíszek még mindig ott vannak, csak akkor vettem észre, mikor nagyon elkezdett nézni a kezemet, majd megköszörülte a torkát. Ezt akkor szokta csinálni, amikor zavarban van, erre rájöttem. Mikor odaadta nekem ezeket, akkor minden második szava után torokköszörülés következett, most is nyílván meg van lepve, hogy még mindig magamnál hordom.
- Na mindegy, itt hagyom. - letettem a kávét a közeli asztalra, majd eldugtam a mobilomat és Dong Woon felé fordultam sürgetően. - Mit akarsz?
- Indulás! - vigyorgott, majd kézen fogott és kicibált az utcára. Omo! Legutoljára akkor fogta meg a kezem, mikor vezetés vizsga után sietnünk kellett a baseball meccsre. Akkor is meglepődtem, de most, hogy egy év után újra találkozunk, még neccesebb a helyzet. De vajon miért érzem ilyen melegnek a kezét? Vagy az enyém tüzel? Te jó ég, csak bele ne izzadjak!
Dong Woon akkor engedte el a kezem, mikor kiértünk a főtérre.
- Let's Go! - igazította meg a bőrdzsekijét, majd elindult. Én viszont maradtam a helyemen.
- Hogyan? Hova megyünk?
- Hát vásárolni! - felelte egyszerűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy velem jön el csavarogni. Te jó ég, hol vagyok? Álmodom?

14.

14. FEJEZET


1 ÉVVEL KÉSŐBB...


- Seo Ah! - fordult felém a gyilkosul jóképű tanárom, aki egyben menedzser is volt, az egyik legsikeresebb a városban, Park Sung Joon. Minden héten kétszer bejárt tanítani az egyetemre, így két nap nyáladzásra mindig lehetetett számítani. A legjobb barátnőmmel, akit itt ismertem meg az egyetemen, Yoon Hye-vel minden órán szerelmes szemekkel néztük, az amúgy fiatal 'professzort'. Csak pár évvel lehetett idősebb nálunk, de mégis az egyik legjobb a szakmájában, rengeteg idol bandának volt már a menedzsere, így bizton tudattuk, hogy a legjobbtól tanulunk. Engem különösen kedvelt, bár azt nem tudom, hogy miért hiszen itt is voltak sokkal csinosabb lányok, mint én.
- Úgy döntöttem, hogy te kapod meg a segédmenedzseri állást, az egyik újonnan debütáló bandánál. Mit szólsz? - mosolygott elragadóan.
- É...Én? - esett le az állam. Nem lehet igaz!!! Ez a mennyország??? Én, egy bandának...Sung Joon-nal... - Ez komoly?
Válaszul egy lehengerlő mosolyt kaptam, amitől majdnem összerogytam ott helyben.
- Igen, te! Most kaptam egy felkérést, és úgy döntöttem, hogy elvállalom és egy évig leszerződtettem. Reméltem, hogy egyikőtöket majd elvihetem és segédkezhetne nekem, így meg is lehet tanulni a szakmát. Nem akarod elvállalni?
- Dehogynem. - vigyorogtam örömömben. Végre!!! A szerencse az én oldalamon áll, egyszer az életben! - Nagyon köszönöm. - hajoltam meg.
- Nagyon szívesen. Most menjél haza, intézd el a dolgaidat, aztán nyolc körülre legyél itt a suli előtt. Majd felveszlek, és elmegyünk a srácokhoz.
Bólintottam, majd kisétáltam az irodából. Yoon Hye már ott várt a lépcsőnél.
- Na mi történt? - kérdezte lelkesen. Fekete, egyenes haja kontyban volt feltűzve, a ruhái pedig szolidak voltak és érdekesek. Ettől függetlenül, én nagyon bírtam. Persze nem olyan közeli barát, mint anno Seung Min és Ga In, de pár év múlva lehet, hogy elmondhatom róla is ezt. Mikor szabadidőnk volt, sokszor mentünk el csavarogni, plusz direkt úgy kértük, hogy egy csapatban legyünk ha gyakorlati feladatot kapunk.
- Megkaptam a segédmenedzseri állást!!! - böktem ki, majd mind a ketten egyszerre elkezdtünk ugrálni és nevetni.
- Ez nagyon jóóóóó, Seo Ah!!!! Úgy irigyellek! - csapott egyet a vállamra, de tudtam hogy csak azért mert ő is örül. - Gratulálok!
- Köszi. Majd jöhetsz te is! Lehet, hogy helyes pasik lesznek a bandában, majd bemutatlak nekik. - szövögettem a terveket.
- Ez alap. - mondta, majd összekulcsolt karokkal elindultunk ki az iskolából.


Már elmúlott nyolc óra, de a buszom még mindig itt szuttyogott a dugóban.
- Menjünk már! - mérgelődtem hangosan, mire az egyik öreg néni gyilkos pillantással fordult felém. Most mi van?
Az utolsó métereken már futottam. Na...felesleges volt, így kicsípnem magam! Már most leizzadok és a hajam is szanaszét áll. Nem fogok valami jó benyomást kelteni, az biztos.
- Seo Ah! - integetett Seung Joon, a menő tető nélküli autóját támasztva. Huh, Aigoo! De jól néz ki! - gondoltam.
- Oppa! Bocsánat a késésért! - lihegtem, majd a suliból kiáramló lánycsoport felé néztem.
"Mit keres Seo Ah, a jóképű professzorral?" "Mit akar ez a paraszt, Seung Joon az enyém!" - hallottam a lányok susmorgását. Úgy tűnt, hogy Seung Joon is hallja, de ő csak elmosolyodott, majd kinyitotta nekem a kocsiajtót.
- Pattanj be! Késésben vagyunk!

Mire kikocsikáztunk a város szélére, a hajam úgy állt, mintha áramba nyúltam volna. Pff.
Egy nagy ház mellett parkoltunk le, ami nagy kerttel volt körülvéve. Látszott, hogy nagyon modern.
- Na gyere! - Seung Joon-t követve felmentem a lépcsőn, majd megálltunk az ajtóban. Titokban próbáltam megigazítani a hajamat, és a sminkemet, de Seung Joon épp akkor nézett hátra. De ciki! - gondoltam, mire ő elmosolyodott.
- Jól nézel ki. - kacsintott. Omo! Ha ő mondja, akkor biztosan így van!
Mikor becsöngettünk, egy percig senki sem nyitott ajtót, már kezdtük azt hinni, hogy takarodó van a bandánál, és már alszanak. Végül kinyilott a zár.
- Oh, Hyung! - hajolt meg egy magas, jóképű, sötétbarna hajú srác Seung Joon előtt. Viszont amikor felém nézett, egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. Te jó ég! Miért van ennyi helyes pasi körülöttem? Kezdek rosszul lenni...fúú, de meleg lett hirtelen!
- Unnie! - mikor meg akart hajolni, pont akkor fejeztem be a köszöntést, így a fejünk hangosan koppant egyet.
- Áú! - nyögtem.
- Uh! - masszírozta a fejét, majd kedvesen elmosolyodott. - Jó első találka!
- Bocsánat. - suttogtam vörös fejjel. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?
- Semmi baj. Legalább emlékezetes lesz... - kuncogott, majd felém nyújtotta a kezét. - Yong Hwa vagyok.
- Seo Ah! - bólintottam. Úú, de helyes ez a srác!
- Gyertek be! - tessékelt be minket, és mikor elhaladtam mellette megeresztett felém egy apró félmosolyt, amitől egy kissé zavarba is jöttem.
- Thunder! Itt van Hyung! - kiabálta.
- Pillanat! - mondta valaki. - Jó estét!
- Omo!!!!! - tátottam el a szám. - Cheon Doong? - a hangom egy oktávval feljebb hangzott, mint terveztem.
- Seo Ah?! Te...Jézus Krisztus!!! Ez... - Cheon Doong olyan zavarban volt, hogy elkezdett dadogni. - Aigoo! Ő...nem...ez... - mutatott a ház belsejébe. Mi a baja vajon?
- Befestetted a hajad? - terelte el a témát oda nem illő módon. Zavarodottan megfogtam a szőke tincseimet.
- Igen.
- Azt hiszem...- jött elő egy másik srác is. Na neeeeee!!!
- Oh! - torpant meg MIR, Cheon Doong mögött. Majd gyorsan szemkontaktust váltott vele.
- Te...? - a szava elakadt csodálkozásomban. - Ez nagyon durva lesz... - szűrte a fogai közt Mir.
- Srácok, minden rendben van? - kérdezte Seung Joon.
- Ti ismeritek egymást? - ámélkodott YongHwa.
- Egy suli. - bökte ki Cheon Doong.
- Doongie, hova tetted a... - jött felénk a negyedik tag, aki fekete kalapot viselt. Remélem nem lesznek többen, mert már messziről látom, hogy ő is nagyon helyes.
- Omo! Helló! - hajolt meg, miután észrevett minket.
Mikor felnézett rám, azt hittem hogy ott halok szörnyedt. A levegő úgy fagyott meg, mintha egy egérkattintással le hibernáltak volna minket.
Akkor semmi nem létezett, csak Ő. Totál elfelejtettem, hogy mások is vannak körülöttünk.
- Seo Ah? - kérdezte rémülten egy ismerős hang. Az Ő hangja volt.
- Dong Woon? - köhögtem színlelve.
- Te... - neki is elakadt a lélegzete, az arca olyan fehér lett, hogy azt hittem el fog ájulni.
Néma csend telepedett közénk, senki sem mert megszólalni. Végül Seung Joon megköszörülte a torkát és akkor már mindenki felé nézett. Mindenki, kivéve engem és Dong Woon-t.
- Na, azt hiszem mára ennyi elég is volt, gyere Seo Ah! - ragadta meg a kezem Seung Joon. Mozdulni nem bírtam, sőt még az agyam sem működött rendesen. Itt van! Egy év után újra találkozom vele. Mikor már kezdtem elfelejteni...Fogalma sincsen, hogy hány éjszakát sírtam át miatta, nem tudja, hogy milyen nehezen tudtam elviselni, hogy nincs ott. De erre...nem számítottam! Tudtam, hogy a zenével akar tovább menni, de azt hittem, hogy iskolába megy, erre most itt van...egy bandában...Cheon Doong-gal és Mir-rel együtt. Ez...
- Seo Ah? - csettintett Seung Joon az orrom előtt.
- Igen? - végre sikerült reagálnom.
- Menjünk!
- Oké. - motyogtam, majd kiléptem az ajtón. Dong Woon még mindig ott állt, és engem nézett. Vajon most mit gondolhat?
*********************°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°**************************
Az agyam és a végtagjaim, sőt az egész testem hirtelen kitette a 'Rögtön jövök' felíratú táblát, amint megláttam Seo Ah-t. A szám tátva maradt, attól féltem hogy a végén ki fog folyni a nyálam. Ez egyszerűen lehetetlen! - gondoltam. Egy év...egy éve annak, hogy nem történt semmi izgalmas az életemben, leszámítva azt hogy bekerültem a bandába. Nem veszekedtem és teljes nyugalomban éltem. Erre most újra összehoz minket a sors. Már kezdett kimenni a fejemből, erre most itt áll előttem, ugyanolyan meglepetten, mint én. A haját befestette szőkére, ami először érdekes volt, de jól állt neki. Az öltözködése is másabb lett, a megszokott kényelmes, laza cuccok helyett csinos ruha volt rajta, magas sarkú cipővel. Sokat változott az egy év alatt, mégis...még mindig ugyanolyan. Vajon ő mit gondolhat rólam? Én nem sokat alakítgattam magamon, maximum sötétebb lett a hajam és egy kicsit kispéciztem a stílusomat a debütálás kedvéért.
- Hyung! - rázogatott meg Mir, mikor Seo Ah és a menedzser elmentek. Lehet...hogy járnak? - morfondíroztam.
- Dong Woon? - szólítgatott már Yong Hwa is.
- Hm? - kérdeztem vissza.
- Haver...mi van, vagyis volt közted, és Seo Ah közt? - vont kérdőre Cheon Doong, akit ezentúl Thunder-nek kell hívni, mivel ezt a nevet vette fel művésznévként. Igazából én találtam ki neki ezt a nevet.
- Semmi. - legyintettem, majd fogtam magam és elsétáltam. Most egyedül kell lennem!
Felmentem az emeletre és kiléptem a teraszra. Akkor láttam, hogy Seo Ah és Seung Joon még mindig ott ülnek a tető nélküli autóban, néma csendben.
- Minden rendben? - kérdezte a menedzser. - Inkább...nem akarod elvállalni a munkát?
- Nem, dehogy is. Jól vagyok, és akarom a munkát. - felelte tiltakozva Seo Ah. - Csak...
- Csak?
- Elég nehéz...Dong Woon-nal nem csak sulitársak voltunk...
Most mit fog mondani? Azt, hogy csókolóztunk is? Vagy, hogy kis híján összejöttünk?
- Együtt laktunk egy ideig...
Hát nem épp erre számítottam.
- Ez tökéletes! - csapta össze a tenyerét Seung Joon. - Akkor nem lesz baj, ha beköltözöl egy időre!
- Micsoda? - kiabálta Seo Ah, majd miután észre vette magát, lejjebb vette a hangerőt. - Miért?
- Egy menedzsernek nagyon sok dolga van. Az ő feladata, hogy összetartsa a bandát, hogy elősegítse, hogy összeszokjanak. Neked amolyan családtagnak kell lenned. Meg kell tanítanod őket, hogyan kezeljék a rajongókat és azt hogyan éljenek ezzel. Mondtam neked az órán nem? Neked tündér keresztanyának kell lenned...ehhez pedig az kell, hogy te is és ők is összeszokjanak.
Seo Ah bólintott, majd elfordult és grimaszolt. Ez a jó öreg Seo Ah! - mosolyogtam. Most, hogy újra látom az arcát, vegyes érzelmek kezdenek kavarogni bennem.
Jó lesz ez! - gondoltam. - Újra izgis és fárasztó napjaim lehetnek! Az utolsó esély, nem szabad elszúrnom. Persze azért jó lenne a dolgomra is odafigyelni...
Hosszú idő után, most éreztem ilyet először. Boldog voltam...

13.

13. FEJEZET


Ma ballagás! - ültem fel hirtelen az ágyamban. A fejem úgy elkezdett sajogni, hogy majdnem vissza is dőltem, de nem tehettem, mert készülnöm kellett. Az orromon lévő ragtapasz nagyon gázosan nézett ki, legszívesebben el sem mennék így a ballagásra, de hát muszáj. Dong Woon-nak hála, tapaszos orral fogok virítani az osztályképen. Tsk.
- Te jó ég! Már ennyi az idő???
Gyorsan kifutottam a fürdőbe, hogy megmosakodjak és fogat mossak. Akkor lépett be Dong Woon, aki már fel volt öltözve, öltönyben, belőtt hajjal. Cöh, jellemző. Mikor kell ez? Míg ennyi mindent elintéz ...nekem órákba telne...
Szó nélkül odaállt mellém, és ő is elkezdte mosni a fogát. A tükörben vetettem egy pillantást rá. Vajon most mit gondolhat? A tegnapi incidens után én tuti, hogy nem fogok hozzászólni. Felesleges lenne megkérdeznem, hogy miért csókolt meg, ő megmondta kerek perec, hogy csak unatkozott. De ez vajon igaz? Nem olyan szórakozott az arca, mint szokott, inkább szomorú és ideges. Nem olyan, mint egy másnaposnak...
- Miért bámulsz, miközben fogat mosok? - kérdezte fogkrémes, habos szájjal, mire én elkaptam a tekintetemet és tovább mostam a fogam. A legjobb az lesz, ha észre sem veszem. Egyszerűen nincs itt...
Ingerülten vágtattam vissza a szobámba. Mi történik velem? Miért viselkedünk így? Hiszen megcsókolt! Kétszer is! Komolyan ennyire unatkozott? Ezt nem veszem be...
- Nyugalom Seo Ah! - fújtattam.
- Most már magadban is beszélsz? - kiabálta kintről Dong Woon.
- Ez a pasas rohadt elviselhetetlen...

- Seo Ah! - futott felém Ga In és Seung Min.
- Lányok!
Mind a hárman úgy öleltük meg egymást, mintha most találkoznánk utoljára. Részben ez igaz is volt...
- Nem akarom, hogy elmenjetek! - a könnyeim megeredtek, képtelen voltam visszatartani. Mégis úgy éreztem, hogy nem csak ezért sírok. Most jön ki rajtam a tegnapi sokk, amit Dong Woon okozott.
- Mi van az orroddal?
- Neki mentem az ajtónak, semmi komoly. - hazudtam, majd tovább vinnyogtam.
- Ne sírjatok, mert nekem is kell! - szipogott Ga In.
- Amúgy... - emelte fel a fejét Seung Min. - Hova tűntél tegnap? WooHyun azt mondta, hogy hazakísérted Dong Woon-t, mert annyira be volt rúgva, hogy menni is alig tudott...
A számat rágva elfordultam Dong Woon-ék felé, aki éppen JunHyung hátát csapdosta. Nem tűnt olyan vidámnak, mint szokott, hanem kissé depressziósnak nézett ki. Ennyire maga alatt van, amiért vége a giminek?
Hát persze, hogy észrevette, hogy őt nézem. Miért is ne?! Egy pár pillanatig egymás szemébe néztünk, majd ő elfordult és tovább beszélgetett a haverjaival.
- Seo Ah? Történt valami...? - kérdezte Seung Min gyanakodva.
- Mi? Ja, semmi. - vágtam rá túl gyorsan.
- Mondd el! - noszogatott Ga In is.
Nem voltam biztos benne, hogy jó-e ha elmesélem nekik a tegnapit, de végül is ...mit veszíthetek? Ők nem fogják elárulni senkinek, és úgyis elmennek... Ki kéne kérnem először a véleményüket.
- Menjünk arrébb, egy kicsit. - motyogtam. Mikor már épp belekezdtem volna a sztoriba, akkor tűnt fel WooHyun.
- Utoljára együtt a banda! - mosolygott, de mikor rám nézett rögtön aggodalmas lett az arca.
- Jól vagy? Fáj az orrod?
- Jól vagyok. - bólintottam.
- El kéne menned orvoshoz. Elkísérjelek?
Dong Woon pont akkor haladt el mellettünk, mikor WooHyun keze az orromon lévő ragtapaszt igazgatta. Úgy sétált el, mint aki legszívesebben mondana valamit, de végül elfordult és gyorsan elhúzott.
Valami okból kifolyólag, rosszul éreztem magam, ha Woohyun és Dong Woon egy légtérben volt. Csak úgy pattogtak a szikrák, tudtam hogy bármelyik pillanatban összetűzésbe keveredhetnek és akkor bunyó lesz. Tegnap is én ittam meg a levét. De sajnos csak homályosan emlékszem a dolgokra, azt viszont hallottam hogy WooHyun nagyon magyaráz valamit neki, és a hangjában ingerültség és keserűség keverékét véltem felfedezni. Ezen kívül nem sok minden maradt meg.
- Nem kell, köszönöm. - erőltettem magamra egy halovány mosolyt.
- De menj el, kérlek! - erősködött.
- Jól van. - egyeztem bele, majd fogtuk magunkat és kimentünk az udvarra, mivel elkezdődött a ballagási ünnepély.


Hazafelé menet beugrottam még az orvoshoz, és ő megvizsgálta az orrom. Azt mondta, hogy nincs komoly baj, egy hét alatt meg fog gyógyulni. De a lelkemre kötötte, hogy kerüljem mostantól az ajtókat. Mivel azt hazudtam neki, hogy rácsapták az orromra, jogos, hogy ezt mondja.
A lányokkal nagy nehezen elbúcsúztunk, bár még mindig nem fogtam fel, hogy mostantól nem lesznek itt velem. Totál magamra maradtam. WooHyun azt mondta, hogy még beugrik mielőtt elutazik.
Lassú léptekkel sétáltam hazafelé, s közben a jövőn merengtem. De vajon miért szerepel minden elképzelésemben Dong Woon?
- Ách, Seo Ah! Verd már ki a fejedből azt a tuskót! - a hatás kedvéért rá is ütöttem a fejemre, ami még jobban elkezdett sajogni. - Aigoo!
Mikor befordultam az utcánkba, megpillantottam egy nagyobb autót, a ház előtt. Omo! Mit pakolnak?
Miközben közelebb araszoltam, láttam, hogy az autóBA viszik a csomagokat. A házból kifelé...
- Mi???
Dong Woon jött ki az ajtón, az egyik kezében egy bőrönd, a másikban pedig egy szatyor. Az apja segített neki bepakolni a cuccokat, s eközben ki jött Ha Ni is. Nem láttam biztosan, de a homloka ráncos lett, és a körmeit rágta. Aggódott.
- De..mégis mi történik itt?
Mikor végre leesett, hogy mi ez a nagy hacacáré, úgy éreztem magam, mint akit tenisz ütővel csaptak fejbe. Dong Woon cuccait pakoltál ki!!! Dong Woon elköltözik!!!
Az állam a bokámig esett, a szemeim tágra nyíltak, és az én homlokom is ráncos lett.
A szívemet, mintha kifacsarták volna, és rögtön könnyek szöktek a szemembe.
Mikor Dong Woon felnézett és észrevett, még a levegő is kiszorult a tüdőmből. Ott álltam, lefagyva, mint aki soha többé nem akar onnan elmozdulni. Rémült tekintettel sötétbarna szemeibe néztem, amik szomorúan tekintettek vissza rám. Így néztük egymást több percen keresztül, de én képtelen voltam odasétálni és elbúcsúzni. Túl fájdalmas lett volna.
Végül Dong Woon megölelte Ha Ni-t és elköszönt tőle, az apja pedig bepattant az vezető ülésre. Feltételeztem, hogy ha apám otthon van, akkor már tőle is búcsút vett, egyedül csak én maradtam hátra. De még mindig ott álltam lecövekelve.
Dong Woon-on láttam, hogy nem szívesen érzelgősködne, így fogta magát és beült ő is az autóba. A levegőt kapkodnom kellett, miközben közelebb mentem. Az autó viszont elindult, és csak Dong Woon karját láttam, amint int nekem.
- Ach! Szóval Ő így búcsúzik? - torpantam meg.
- Omo! Seo Ah? Lekésted. Miért nem jöttél hamarabb, hogy elbúcsúzhass tőle? - sétált mellém Ha Ni.
- Orvosnál voltam. - suttogtam, majd az egyre távolodó autó után bámultam.
- Menjünk be. - karolt át Ha Ni, majd bevezetett.

Úgy rontottam be a szobámba, mint aki rögtön belehal, ha nem jut be időben. Amint becsuktam az ajtót és neki támasztottam a hátam, a könnyeim csak úgy záporozni kezdtek, hangos csukló hangot adtam ki és lerogytam a földre.
- Istenem! Miért? Miért bőgök? - Magam sem értettem, hogy miért váltotta ki ezt belőlem Dong Woon távozása, egyszerűen úgy éreztem hogy sírnom kell.
Egész este ezt csináltam, még csak nem is ettem. Apám nem tudta elképzelni, hogy mi a bajom, hiszen fogalma sem volt róla, hogy engem így lesújt Dong Woon költözése. Hát persze, hogy nem, hiszen még én sem gondoltam volna.
*******************°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°***************
Egész úton kifelé bámultam a letekert ablakon. Jó érzés volt, hogy a szél az arcomba fúj, akkor azt kívántam hogy bárcsak az összes emlékemet is így elfújná a szél. Nem akartam semmire sem visszaemlékezni, azóta hogy Seo Ah a házunkba költözött. Azt se, amikor először veszekedtünk az autómatánál, sem azt mikor leesett neki, hogy velem fog egy házban lakni. Amikor kimentettem a vízből és mikor éjjeleken át tartó edzéseken próbáltam neki megtanítani a baseballt. Azt amikor megvédtem azoktól az erőszakoskodó emberektől, és félelmében hozzám bújt. Azt pedig végképp el akartam felejteni, amikor megcsókoltam. Reméltem, hogy ha végre elkezdem a saját álmaimat követni, az majd el fogja terelni a figyelmemet Seo Ah-ról. De jelenleg képtelen voltam kiverni az arcát a fejemből. Nem búcsúztunk el egymástól, csak ott álltunk és néztük egymást. Mit tehettem volna? Mit mondhattam volna? Amióta ismerem, azóta veszekszünk, milyen idétlenül nézett volna ki, hogy egyszer csak odaszaladok hozzá és átölelem? Pedig legszívesebben ezt tettem volna. Most még is elmegyek hazulról, és talán sosem térek vissza hozzájuk...
- Ég veled, Seo Ah!

********************°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°***************
Pár nap múlva WooHyun meglátogatott, mint ígérte. Még akkor sem voltam jó passzban, de azért örültem, hogy látom. Sokat beszélgettünk, de aztán mennie kellett, mert a busza egy órán belül indul.
- Vigyázz magadra! - ezt kábé húszszor elmondta az utóbbi két percben.
- Oké. - bólintottam.
- Végre nincs itt az a nagyképű fráter, jól megleszel nélküle. Oh, és tanulj sokat!
- Rendben. - hagytam rá. A beszélgetés vége felé már nem voltam igazán ott elmében. Azért nem reagáltam először, mikor WooHyun szája az enyémhez ért. Finom, rövid, amolyan szájra puszi volt.
- Ég veled! - mondta halkan, majd hátat fordított és elment.
- Jó utat! - nyögtem ki. A csókja közel nem volt olyan nagy hatással rám, mint Dong Woon-é, most szinte semmit nem éreztem. Miért?! Bárcsak ő lenne az...bár ne Dong Woon-nál érezném azt a bizonyos érzést!
Szomorkásan beballagtam a házba.
- Egyedül maradtam. - jöttem rá hirtelen. - Mindenki elment! - motyogtam, majd ismét könnyezni kezdtem.

...

12.

12. FEJEZET



- Seo Ah, ha nem sietsz, elkésünk! - kiabált lentről Seung Min és Ga In.
- Mindjárt! - mondtam szenvedő hangon. Épp a cipőt próbáltam felcibálni a lábamra, kisebb-nagyobb sikerrel, ugyanis egy kicsit kinőttem már, de csak ez az egy ment a ruhámhoz.
- Seo Ah! Mondjam Dong Woon-nak, hogy várjon meg titeket? - kopogott be Ha Ni.
- Mondhatod, de úgysem várom meg, Cheon Doong és a többiek kinn várnak rám. - hallatszott Dong Woon közömbös hangja.
- Tsk! Jellemző.
Gyorsan lebotorkáltam a lépcsőn, de az utolsó lépcsőfokban megbotlottam. Akkorát hasaltam, hogy az nem igaz! De várjunk csak...hogy hogy puhára érkeztem?
Felnéztem és megpillantottam Dong Woon-t, aki alattam feküdt, meggyötört arccal. Omo! Most komoly, hogy ráestem? De mit keresett ott?
- Szerencsétlen nőszemély! - rázott le magáról, majd feltápászkodott és lesöpörte magát. - Borzalmas, hogyan lehetsz ennyire két bal lábas! Ha nem foglak meg, a korházban kötsz ki, a bál helyett. Pff. Bár lehet még ott fogsz ma... - fogta magát és köszönés nélkül kisétált.
- Seo Ah, jól vagy? - jött oda mindenki.
- Igen jól. Semmi baj. - motyogtam, majd én is megigazítottam a ruhámat. Most komolyan..tényleg hogyan lehetek ennyire béna? Nem is csoda, ha Dong Woon folyton piszkál, tényleg két bal lábas vagyok.
- Mehetünk.

- Nagyon szép vagy! - dicsért meg WooHyun, mikor összefutottunk a bejáratnál.
- Te is nagyon jól nézel ki! - viszonoztam, majd együtt Seung Min-nel és Ga In-nel bementünk.
- Ti is jól néztek ki lányok! - bókolt WooHyun utólag.
- Á, köszönjük. - mosolyogtak. Mi négyen jó bandát alkottunk, és érdekes hogy WooHyun egy kicsit sem érezte elnyomva magát miattunk. Remekül kezelte a lányos rohamainkat, és ezért nagyon felnéztem rá. Lehet nem is kéne törődnöm Dong Woon-nal, hiszen itt van nekem ő, aki mindig kedves és ráadásul rohadt jól is néz ki.

Az este nagy részében beszélgettünk és táncoltunk. Dong Woon bandáját leszámítva mindenkivel dőlöngéltem egy sort, nem számított, hogy a legtöbben nem tudtak táncolni, csak ide oda pörögtek, lényegtelen volt, hiszen jól éreztük magunkat. Végül egy lassú számot is lejátszottak, ahol WooHyun felkért táncolni. Eléggé zavarban voltam, de szerencsére mikor megláttam a mosolyát, tudtam hogy mellette nem kell kínosan éreznem magam. A barátom volt, az egyik legjobb, bár ahogy elnéztem őt, ő nem teljesen így érzett. Szemei áthatóan néztek bele az enyémekbe, arcán csodálat tükröződött, és kezei egyre közelebb húztak magához. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a fejével közelít, a szemeit pedig félig lecsukja. Te úristen!!! Meg akar csókolni? Ez még nem is lett volna nagy baj, az viszont elég nagy gáz, hogy én miért nem érzem a pezsgést? Miért nem érzem, hogy hagynom kéne?
- Seo Ah? - futott oda Ga In, majd erőteljesen megtorpant, mikor meglátta a helyzetet. WooHyun hirtelen elkapta a fejét és elkezdett körbe-körbe nézelődni. - Bocsi.
- Semmi baj. Mi az? - kérdeztem elhaló hangon.
- Jött egy sms-ed. Azt hiszem Dong Woon írt. - húzta el a száját.
- Bocsi. - szavatkoztam WooHyun-nak félénken. Dong Woon! Köszönöm! Most az egyszer jót tettél velem!
Gyorsan megnyitottam a postaládámat.
"SZERENCSECSOMAG! SEGÍTSÉGRE LENNE SZÜKSÉGEM...KISSÉ HOMÁLYOS LETT A VILÁG, TE LÁTSZ VALAMIT? ÉN ALIG...KINN VAGYOK AZ UDVARON..."
Hát ez tuti, hogy részeg! - gondoltam, majd hangosan fújtattam egyet és felkaptam a kardigánomat.
- Egy pillanat, valamit el kell intéznem. Addig szórakoztassátok WooHyun-t, légyszi. - mondtam a lányoknak, majd kifutottam az iskola udvarára.
Nem csak én, hanem mások is kinn voltak, egyesek cigiztek, mások a sarokban smároltak, de Dong Woon-t nem láttam sehol, pedig már körbejártam az egész sulit. Végül a tenisz pálya mellett találtam meg, fejét lehajtva lenn ült a földön.
- Szerencsecsomag? - emelte rám a tekintetét. Látszott rajta, hogy nincsen teljesen magánál. Vajon mit ihatott?
- Jól vagy? Bepiáltál? - nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Ahelyett, hogy megfogta volna, belecsapott és idétlenül elvigyorodott.
- Add már a kezed, felsegítelek! - erőszakoskodtam, de hirtelen megragadott és lerántott magához, így beleestem az ölébe. Az az érzés, ami akkor úrrá lett rajtam, leírhatatlan. Az arca ott volt tőlem öt centire, a karom a mellkasához simult, a fenekem meg a combjain pihent. Na jó, ez nagyon nem jó így!
Próbáltam szabadulni, hiszen úgy éreztem, hogy menten szétrobban a fejem, de ő nem engedett.
- Tudod...nagyon csinos vagy ebben a ruhában... - a hangja emlékeztetett a filmekben szereplő alkoholistákéhoz, ezért nem vettem komolyan amit mond.
- Engedj már! - nagy nehezen  kikecmeregtem az öléből, majd szigorú tekintettel méregetni kezdtem. Nagyon jól nézett ki a sötétszürke öltönyében, még úgy is, hogy koszos volt és részeg. Magamban megtárgyaltam, hogy nem hagyhatom most egyedül, a végén még valami ostobaságot csinál. Mellesleg, ő mindig segített az ilyen helyzetekben. Ennyivel tartozom neki. Ő is felállt, bár egy kicsit megszédült, de akkor odasiettem hozzá és megfogtam. Hiba volt. Ő belém kapaszkodott, úgy hogy közben átölelt és a szemei pedig az enyémeket kezdték el keresni. Hülye létemre hát persze, hogy belenéztem sötétbarna tekintetébe, amitől kis híján én is beleszédültem. Így álltunk néhány másodpercig, de én már kezdtem nagyon zavarban lenni, ezért elkaptam a tekintetem és eltávolodtam tőle.
- Amúgy jót bulizol azzal a seggfejjel? - csuklotta.
- Micsoda? - Remélem rosszul hallottam, és nem azt mondta WooHyun-ra, hogy seggfej. Még csak nem is ismeri!
- Tudod..arról a kujon-WooHyun-ról (vujon-nak kell ejteni) beszélek...
- Hogy jössz te ahhoz, hogy le seggfejezd? - fakadtam ki. - Inkább te vagy az! Komolyan mondom, hogy hihetetlen mekkora egy tuskó, egoista... - csak úgy jöttek belőlem a fél év alatt felgyülemlett szitkok, egyszerűen képtelen voltam visszatartani.
Hirtelen azt vettem észre, hogy Dong Woon a falnak nyom, és az arcát az enyém elé tolja, így alig választott el minket két centiméter. Rögtön abbahagytam a káromkodást és rémült szemekkel figyeltem, hogy mit fog tenni.
- Ha egoista, arrogáns szemét vagyok, akkor mégis miért vagy zavarban ha egy kicsit is közeledek hozzád? - a tekintete már nem volt annyira üveges, olyván tűnt, hogy teljesen kijózanodott. - Miért ver hevesebben a szíved?
Itt a vég! Éreztem, hogy a lábaim remegni kezdenek, miközben egyre közelebb hajol, és átszeli azt a kicsinyke távolságot, ami eddig volt közöttünk.
- Miért nem ellenkezel? - a hangját már csak eltompulva hallottam, mintha teljesen eltűntem volna e világból.
- Ellenkezem. - nyögtem ki erőtlenül. - Hagyjál békén! - siralmas ellenkezés volt ez, senki sem hihette, hogy komolyan gondolom.
- Nem eléggé. - nyögte, majd az ajkait hevesen az én számra tapasztotta. Istenem!!! Biztos, hogy nem álmodom? Most komolyan Dong Woon-nal csókolózom? Az örök ellenségemmel, akit mindig kritizáltam és megvetettem? Hogy vagyok képes itt állni, és hagyni, hogy ezt tegye?
Mivel én nem csuktam be a szemem, a rémülettől és meglepettségtől, így láthattam hogy Dong Woon viszont teljesen beleéli magát, szemeit pedig lehunyta. Fél perc után felemelte a fejét, és pajkosan rám mosolyodott, majd újra megcsókolt, de ezúttal már én is lecsuktam a szemem, és átadtam magam a csodálatos érzésnek. Most már felesleges volt titkolnom, azt hogy vonzódom hozzá. Nagyon nagyon. Senki másnál, még WooHyun-nál sem, csak őnála éreztem ezt...
- Seo Ah? - szakított félbe minket Woohyun. Jajj, nee! Ez nem lesz jó... Úgy röppentünk szét, mintha valami bűnt követtünk volna el az előbb. Mondjuk...ha jobban belegondolok, ez az is volt...
- Mit művelsz? - ezt a kérdést Dong Woon-nak intézte, aki meglepő módon kuncogni kezdett. Várjunk csak...
- Ne aggódj, szőke herceg! Csupán csak unatkoztam. El kellett ütnöm addig az időt valamivel. - majd rám kacsintott. - Nem komoly, csak maerong!
Micsoda? - ordibáltam magamban. Akkor és ott úgy éreztem, hogy ennyire még sosem vágtak át, ennyire még senki sem volt kegyetlen hozzám, kivéve az anyám, amikor elhagyott. Szóval Dong Woon-nak ez az egész csak átverés volt? Csak játszadozott!
Köpni-nyelni nem tudtam, az a tény hogy az előbb bűnt követtünk el, nagyon is igaznak bizonyult. Bűnös vagyok! Nem szabadott volna...
- Te szemét! - WooHyun úgy neki indult, hogy ha akartam volna, sem tudtam volna visszafogni, akkorát behúzott Dong Woon-nak, hogy ő majdnem hanyatt esett.
Azért volt benne még annyi, hogy visszaálljon és ő is behúzzon egyet WooHyun-nak.
- Ne csináld! - ugrottam WooHyun elé, így én kaptam az öklöst és nem ő. Úgy dőltem el, mint egy zsák, egyenesen bele WooHyun karjaiba.
- Seo Ah! - szólítgatott. - Aigoo! Jól vagy? Miért jöttél elém?
- Seo Ah! - ez Dong Woon volt. - Jézus, vérzik az orrod!
- Húzz arrébb, ezt te okoztad! - hurrogta le WooHyun.
- Miért avatkoztál bele?!
- Miért vágod át?! Ez a viselkedés egy gerinctelen férfira vall. Undorító!
*********************°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°*********************
Nem ellenkezhettem, annak a srácnak igaza volt. Gerinctelenül viselkedtem az előbb. Nem kellett volna megcsókolnom, pláne nem kétszer. De mit tehettem volna? Ösztönös volt, csak úgy jött belőlem. Sokszor csókolóztam már, de ez most más volt. Mostanáig nem éreztem ilyen bizsergést. Ách, lehet az alkoholtól van! Valószínű.
- Haza viszem! Add át! - mondtam.
- Hogyne! Felejtsd el! Azt hiszed ilyen hamar elfelejtem, hogy behúztál neki?
- Egy házban lakunk, logikus, hogy nekem kell haza vinnem. Mellesleg ...te el sem bírnád... - mutattam a karjaira. Nem volt vékony, de azt bizton állíthatom, hogy én erősebb vagyok nála.
- Fogalmam sincs, hogy tud megtűrni téged Seo Ah! Lehetetlen egy fickó vagy. Nem értem, hogy mit lát egy olyanban, mint te... - hirtelen abbahagyta, mint aki rájött, hogy talán túl sokat mondott.
"Nem értem, hogy mit lát egy olyanban, mint te... "
Ez azt jelenti, hogy...kedvel? Ááá, biztosan nem! Hiszen mindig fújtat rám, és nem bír meglenni mellettem huzamosabb ideig. De akkor mégis, mi mást jelenthet?
- Én viszem haza! - WooHyun felkapta és elindult vele.
- Én viszem haza! - ismételtem meg, majd kivettem a kezéből. Csodálkoztam, hogy hagyja.
- Ha még egy haja szála is meggörbül, kinyírlak, erre megesküszöm! - fenyegetőzött.
- Hát ennyire szereted? - szaladt ki a számon a kérdés. Totál hülyén éreztem magam, mi vagyok én lány? Miért beszélem én meg ezt egy idegennel?
- Sejthettem volna, hogy te nem ismered ezt az érzést. - forgatta a szemeit. - De igen, szeretem. És ma meg is mutattam volna, ha te nem lépsz közbe.
Gondolom ezt most úgy érti, hogy megcsókolta volna ma este...Aigoo! Akkor még jó, hogy közbe avatkoztam.
- Erre egy olyan valaki csókolta meg, aki csak unatkozott és úgy gondolta, hogy vele eljátszadozhat. Nem esett volna le, hogy emiatt lelkileg meg is sérülhet? Te tényleg nem ismered a nőket? Pedig úgy hírlik, hogy vagy nőcsábász vagy, és mégis ilyet nem tudsz? Belegondoltál, hogy mi van ha esetleg kedvel téged?
- Tuti, hogy nem kedvel, hiszen folyton marjuk egymást, ahol érjük. - vetettem fel az egyetlen logikus érvet, ami létezett. Nem lehet, hogy Seo Ah kedveljen engem!!!
- Ostoba! - mondta WooHyun cinikusan. - Pont ezért. Te nem is ismered őt... Mikor én közeledtem felé, látszott, hogy legszívesebben visszakozna, de nálad...
Lenéztem a kezemben jajveszékelő Seo Ah-ra. A homloka ráncos lett, mégis...nagyon szép volt, még vérző orral is. Aigoo! Miért történik ez?
- Vigyed haza, és lásd el! Holnap leellenőröznöm, hogy jól van-e.
- Nem vagy az apja!
- Nem, viszont ÉN akarok gondoskodni róla, de sajnos vagyok olyan szerencsétlen, hogy nem az én házamba lakik.
- Na aggódj! Nem sokáig leszek már vele egy házban. - már megint sokat beszélek.
- Remélem is, hogy hamar megszabadul tőled. Nem vagy rá jó hatással... - mormolta WooHyun, majd fogta magát és elsétált.
Újra lenéztem Seo Ah-ra, aki már kicsit kijózanodott és kinyitotta a szemét.
- Nagyon fáj az orrom. - motyogta.
- Mindjárt hazaviszlek.

Egészen a házig, a karomban vittem, miközben ő hangosan nyögdécselt a fájdalomtól. Tényleg ekkorát ütöttem volna?
- Sajnálom. - suttogtam, de kétlem, hogy felfogta.
- Tuskó!
Erre csak mosolyogni tudtam. Ez a jó öreg Seo Ah! Jó tudni, hogy még mindig magánál van. Tényleg nagyon nagyon sajnálom....

11.

11. FEJEZET


- Ááááááááááááááááá!!! Igeeeeeeeen!!! - ugráltam az iskola folyosóján, mint egy bolond. Nem érdekelt, ha hülyének néznek én akkor sem tudtam visszatartani. - Felvettek!!!!!
- Gratulálok, Seo Ahnie! - ölelt át Ga In.
- Én is! - Seung Min is csatlakozott, majd elkezdtünk mind hárman egyszerre ugrálni.
- Nézzenek oda! - WooHyun tűnt fel a láthatáron. - Fighting Seo Ah! - kitátotta a karjait, majd szorosan átölelt. A mellkasa kemény volt, mégis kényelmes. Tudtam, hogy Dong Woon jobban néz ki a ruhák alatt, mivel sokkal jobb húsban és izomban volt WooHyunnál, mégis zavarban éreztem magam, amiért így ölel át.
- Yeah! Sikerült! - mondtam, és a mosolyt nem lehetett levakarni az arcomról, annyira örültem, hogy felvettek a Média és Menedzser szakra. Az érettségim szerencsére tűrhetőre sikeredett és a felvételin is sikeresen túlestem. Nem volt könnyű, de sikerült!
- Hála Istennek, hogy végre vége!!! Már csak a hétvégi bál van vissza, és ágyő gimnázium!
A lányokkal és WooHyun-nal suli után elmentünk megünnepelni, hogy mindannyiunkat felvettek oda, ahova jelentkeztünk, Ga In megy Ausztráliába, Seung Min néhány száz kiló méterre innen, állatorvosi iskolába, és WooHyun pedig Puszan-ba megy vissza, geológus szakra. Arról viszont fogalmam sincsen, hogy Dong Woon hova jelentkezett. Mikor megkérdeztem tőle, azt mondta hogy semmi közöm hozzá. Pff. Hiába telt el több hónap, nem enyhült meg egy kicsit sem, én megy úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom vele. Inkább megkerestem Yuuki-t és vele beszélgettem.
- Sajnos én is elmegyek. - mondta szomorúan. - Nemsokára elkezdődnek újra a versenyek és edzenem kell.
- Hiányozni fogsz! - öleltem át.
- Ti srácok, nagyon összemelegedtetek. - sétált le a lépcsőn Dong Woon. Az arckifejezése szigorú volt, de mintha némi fájdalmat is felfedeztem volna rajta. Mármint nem fizikailag, hanem lelkileg. Lehet nem vették fel oda, ahova jelentkezett?
- Noona nagyon aranyos, és sajnálom, hogy itt kell hagynom. De hyung! Megígéred, hogy vigyázni fogsz rá, helyettem? - odafutott a testvéréhez és szorosan megölelte.
- Ha nem vigyáznék rá, már rég nem élne. - grimaszolt rám, majd finoman összeborzolta Yuuki haját, és nyomott egy puszit a homlokára. Akkor megértettem, hogy néha napján miért ilyen lesújtott. Nagyon hiányzik neki a kistestvére.
- Te! - mutatott rám. Van egy kis megbeszélni valónk! Gyere!
- Na vajon megint mit csináltam? - mormogtam, majd követtem őt a felső szintre, de a szobája ajtajánál megtorpantam. Lehet, hogy hihetetlen, de amióta itt vagyok, már lassan fél éve, még nem voltam benn a szobájában, leszámítva azt az egy alkalmat, amikor véletlen beestem.
- Mit ácsorogsz ott? Vámpír vagy, vagy mi? Be kell hívjalak? - ült le a zongorához.
- Azt a ház bejáratánál kell, nem a szobánál... - kuncogtam. Háhá! Végre sikerült hülyét csinálnom belőle.
- Tök mindegy. Bejönnél végre?
Lassan, gondosan körülnézve besétáltam. A fal barack színű volt, a bútorok pedig sötétbarnák. A szobát a falra ragasztott képek és érmek díszítették. A nagy zongora elfoglalta a szoba felét, a másik részét pedig a francia ágy. Különös közérzetem lett tőle...
- Ül! - utasított. Körbe néztem, hogy ezt most komolyan gondolja-e.
- Ezt...nekem mondod?
- Miért ki van még itt rajtad kívül? A szőrpamacsot nem látom...szerencsére...
- Nem vagyok kutya! Te nem tudsz normálisan kommunikálni? - háborodtam fel.
- De tudok, csak nem veled.
Elkezdett zongorázni, én pedig ott álltam, sértődötten. Dehogy ülök én le! Azt se tudom, hogy egyáltalán miért hívott be, azért hogy így beszéljen velem?
Hirtelen abbahagyta, majd hangosan kifújta a levegőt és felém fordult.
- Leülnél, lennél szíves? - kérlelt, megjátszott kedvességgel. Tsk. Jó erősen lehuppantam a székbe, majd visítva fel is pattantam, mert valami belém állt. Úgy fájt a fenekem utána, hogy csak összeszorított fogakkal voltam képes elviselni a fájdalmat. Megnéztem, hogy mi az, és egy kupa volt, amire ráültem.
- Hoppá! Elfelejtettem visszarakni. - mosolygott, de látszott hogy alig tudja visszatartani a nevetést, én pedig a szitkozódást, legszívesebben a fejéhez vágtam volna.
- Már megint azért hívtál, hogy idiótát csinálj belőlem?
- Azt nem nehéz. - kuncogott.
Na jó, ebből elég! Felálltam és elindultam kifelé.
- Várj! Szeretnék mutatni valamit, és érdekelne a véleményed.
- Mr. Nagymenőt érdekli a véleményem? - emeltem fel a hangom meglepettségemben. - Álmodom? Vagy egy másik dimenzióba kerültem? - csapkodtam az arcom, hátha visszatérek a valóságba.
- Légy szíves ülj le, és hallgasd meg! - a hangszíne már nem volt mogorva, se cinikus, hanem normális. Érdekes... De azért leültem. Mikor újra elkezdett játszani, megint eszembe jutott az az este, amikor hallottam énekelni. Annyira elbűvölt, hogy sosem fogom elfelejteni. Azt ahogyan beleéli magát, amikor játszik, olyan akár egy igazi zenész. Mikor vége lett, néma csend telepedett közénk, én még mindig nem tudtam gondolkodni, csak azután reagáltam, hogy Dong Woon megköszörülte a torkát.
- Öhm... Szép volt. - vallottam be szerényen. - De hiányzik az ének.
Dong Woon homloka ráncos lett. - Majd nemsokára hallani fogod.
- Művészeti suliba jelentkeztél?
Bólintott.
- Az nagyon jó. - mosolyogtam szívből. Ha Dong Woon nem viszonozta volna, nem is lenne semmi baj, de mikor megláttam rögtön lefagyott a képemről a vigyor. Miért örülök én ennek? Akárhányszor megenyhül, a szívem elkezd hevesebben dobogni, és nem tudom kontrollálni.
- Te, hallom menedzser leszel...
- Még nem biztos, de szeretnék.
- Érdekes választás. Akkor...majd idolokat is fogsz menedzselni?
- Remélem. - válaszoltam lelkesen. - Jó lenne.
Pár percig megint csöndben ültünk, de most nem volt olyan kínos. Mindketten gondolkodtunk a jövőn, még ilyen úgy sem volt. Mi ketten, nyugodtan, veszekedés nélkül el tudunk beszélgetni...hívjátok a médiát!!!!
- Khm... - nagyon rászokott a torokköszörülésre... - ...ezt neked adom! - nyújtotta felém a kezét, majd az enyémbe pottyantott két kis plüss tárgyat. Az egyik egy zöld lóhere, a másik pedig egy színes csomag. Telefondísz volt.
- Az ott a szerencse jele. - mutatott a zöld lóherére. - A másik pedig egy csomag. Szerencse-Csomag.
Tényleg, mindig így nevezett! De nem tudtam mire vélni ezt az ajándékot.
- Köszönöm...de...ezt miért kapom? - kérdeztem félénken, mire ő zavarodottan megvonta a vállát.
- Csak megláttam őket, és te jutottál eszembe. - ismét torokköszörülés.
- Most meg te jutsz az én eszembe... - mondtam letaglózva. - Az ott egy méhecske?
- Hol? Mi a fene? Nehogy! - kis híján ráugrott a zongorára, annyira beparázott.
- Maradj ott! Elintézem. - kaptam fel egy magazint.
- De gyorsan, mielőtt szívinfarktust kapok, és ki kell hívnod a mentőket . Ááá! - vinnyogott, mint egy lány. - Ne azzal! Az a kedvenc mangám! - kapta ki a kezemből.
- Félsz a rovaroktól és mangát olvasol. Mi az, te lánynak készültél? - vettem vissza az újságot.
- Nem csak lányok olvashatják a mangát, és különben is. Arról nem tehetek, hogy bogárfóbiám van. - a száját elhúzta és az arckifejezése olyan vicces volt, hogy kitört belőlem a nevetés. Kis idő múlva már Dong Woon sem bírta, ő is felnevetett. De amikor a méh felrepült, és elindult felénk, rögtön halálra vált az arca és elbújt mögém.
- Üsd le! Könyörgöm!
Két perc rohangálás után végre sikerült lecsapnom a méhecskét. Vajon véletlen, hogy folyton, pont a bogárfóbiást találják meg a bogarak? Szerintem nem az...
- Aigoo! Kösz! - lihegett, mintha ő futott volna a bogár után. Ja nem, ő a bogár elől futott.
- Te mondod folyton, hogy hányszor kell még megmentened az életem. Most végre visszakapod... - ledobtam a mangát, majd intettem és már épp mentem volna ki, mikor Dong Woon megállított.
- Várj! Holnap lesz a bál...te mész?
- Persze. WooHyun-nal és a lányokkal. - feleltem egyszerűen.
- WooHyun? - kérdezett vissza fintorogva. - Miért lóg folyton veletek? Csak nem jártok?
Miért érzem azt, hogy Dong Woon azért nem bírja ennyire Woohyun, mert vele sokkal kedvesebb vagyok és folyton vele lógok? Csak nem...féltékeny?
Á, verd ki a fejedből Seo Ah! Miért lenne féltékeny? Ő egészen biztos Bong Na Na-val és a haverjaival megy. Mégis...a múltkori bulin utánam jött...
- Mert jóban vagyunk. - válaszoltam az első kérdésre. A másodikra inkább nem szerettem volna. Hivatalosan nem járunk, de nagyon sok időt töltök vele, már-már többet, mint a barátnőimmel.
Dong Woon horkantása kizökkentett. - Hihetetlen. Az a gyerek úgy tapad, mint egy tépőzár!
- Nem is. Csak kedves és érdekli, hogy mi van velem. - vágtam vissza.
- Papucs.
- Ó igen? Az neked már papucs pasi, aki nem néz engem kutyának? - már megint sikerült elérnie, hogy felhúzzam magam. - Talán veled is kedves lennék, ha nem kezelnél úgy, mint egy rongyot.
- Akkor nem lennék önmagam.
- Hát akkor bocs, de nem tudok rajtad segíteni. Egyáltalán miért érdekel, hogy megyek-e a bálba?
- Nem érdekel. Csak kérdeztem. Tudnom kell, hogy mire számítsak. Most mehetsz! - legyintett, majd visszaült a zongorához.
Toporzékolva fogtam magam, majd hangosan bevágtam az ajtót.
- Idióta! Felfuvalkodott...
- Seo Ah? - jött fel a lépcsőn Ha Ni.
- Szia!
- Már megint veszekedtetek? - rázta a fejét. Mostanra az egész család megszokta, hogy mi folyton tombolunk, apám már ki sem jön a szobából, amikor hallja a kiabálásunkat.
- Semmiség. Mi az a doboz? - tereltem el a témát.
- Ezt Choi adta oda, mielőtt elvitte Yuukit a reptérre. Még én választottam, de csak most jött meg. Tessék!
- Az enyém? - kérdeztem izgatottan, mire Ha Ni bólintott.
- Nagyon köszönöm! - ámuldoztam, amikor kinyitottam a csomagot. Egy meseszép sötétkék, csillogó báli ruha volt benne. - Ez gyönyörű!
- Reméltem, hogy tetszeni fog. - mosolygott.
- Annyi mindent tettetek már értünk, értem. Ezt soha nem fogom tudni visszafizetni. - a szemembe könny szökött, olyan hálás voltam ennek a családnak, hogy így kisegítenek minket, és még ajándékot is adnak. Bárcsak az én anyám is ilyen jószívű lett volna, bár először inkább azt kéne kívánnom, hogy bár ne hagyott volna el, amikor megszülettem.
- Ugyan, nem kell visszafizetned semmit! Örülök, hogy itt vagy, nekem ennyi elég. - megpuszilta a fejem bubját, majd elindult a lépcsőn. - Sok sikert holnap! - kacsintott, majd elment.